21 napja indultunk el B-vel, hogy bejárjuk ezt a csodálatos utat. 21 napja minden reggel a napsugarak az úton találnak és megbökdösik a vállam. Szia öcsi, már megint itt? Beszélgettünk is erről ma, erre én mondom B-nek csípőből, hogy de rég volt már, hogy 17 napja elindultunk. Nagyot néz és felvilágosít, annál már régebben úton vagyunk, 20 vagy 21 napja. Uh, gyors számolás és tényleg ma volt a 21-ik, azaz pont 3 hete rójuk a Tejút alatt vezető misztikus ösvényt. Ekkor ébredtem rá, amit már éreztem korábban is, hogy történik valami amit nem tudok megmagyarázni. Lelassult az idő, vagy inkább teljesen elvesztette jelentősségét. Nem rohanunk sehova, nincs határidős feladat. Reggel felkelünk és útra kelünk, hogy a napsugarak és a természet ébredésekor már mi ott legyünk és élvezzük a körülöttünk lévő nyüzsgést. Persze nem volt ez mindig így az úton, főleg az elején. Oda akartunk érni időben a kitűzött helyre és jött a stressz. Ez elmúlt, biztosan mi tettük le ezt a terhet is a többivel tegnapelőtt a vaskeresztnél. Azon a reggelen is korán keltünk, érezhető feszültséggel közöttünk. Igen volt az út során többször is. Tudtuk, hogy kemény nap lesz és a legmagasabb csúcsra kell felmásznunk, ahol egy ikonikus helyen, nagyon sok zarándok egy kőbe tuszkol minden olyan terhet, amit még addig nem tett le és azt ott hagyja. Útközben egy hölgy mellett elhaladva a szokásos kedves pár mondattal köszöntöttem, erre Ő megkérdezi hol a kövünk. Mondjuk mi nem viszünk oda semmit, pedig volt rendesen amit letehettünk volna. Ennyiben is maradtunk, de B ahogy ment, lehajolt egy kőért felvette és nagyon szorosan a kezében tartva elkezdte megtölteni. Gondoltam én nem fogok tudni ilyet, mentem utána. Lépéseim közben azért megakadt a szemem egy jó méretes kavicson, de nem hajoltam érte le. Atlépve belerúgtam akaratlanul így elém került ismét. Megpróbáltam átlépni ismét, de megismétlődött az előző dolog. Harmadjára sikerült átlépnem, ekkor meg már nem akartam otthagyni, biztos dolgom van vele. Egy lépés vissza, kavics a kezembe és usgyi B után. Ha már itt vagy akkor miért ne próbálnám telerakni függőséggel, haraggal és minden olyan teherrel amire azt gondoltam nem súly, de jobb lesz nélkülük. 500 méterre volt a kereszt, de olyan súlya lett mire odaértem amit nem is gondoltam. Végül nem leraktam, hanem visszadobtam az útra ahonnan jöttünk. Igen azóta sokkal jobban és könnyedebbnek érzem magam. Így két napja B-vel az utunk 3-ik szakaszába léptünk mondhatom bátran. Úgyhogy 21 nappal az indulás után ugyanúgy mint az első napon, a napfelkelte az úton talál. Hideg van, de tudom jó idő lesz. Kivételesen most a bokám húzódott meg, vagy az ín szalagom gyulladt be, de elviselhető. Nincs olyan dolog ami miatt elkezdhetném rosszul érezni magam. Mégiscsak más mint az első napokban. Nem számít az idő és azok a dolgok amik azt hinném hátráltatnak. Mert nem, csak az agyam hátráltathat, de már ő is megtanulta elfogadni és élvezni az utat. Meghallom az énekes madarak tavaszi vidámkodását, a szél susogását, az erdő szellemének járását a mesebeli tájon. Élvezem ahogy a nap melegíti a vállam és közben a fel fel támadó szél cirógat. Megint felfelé megyünk, lehet ez a legkeményebb nap? Nagyon kaptatós. Sokszor meg kell állni pihenni, igazán nem is pihenni állok meg csak élvezni a pillanatot, hogy itt lehetek. Néha azon kapom magam, hogy lassítok a tempón mert nagyon közel van Santiago és még élvezni akarom minden pillanatát. Ahogy a gazdák a földön dolgoznak és száll a trágya szag. Megyek fel egyre magasabbra. Nagyon meredek az út, de itt vagyok a hegygerincen. Megpróbálok visszagondolni az elmúlt 21 nap nehézségeire, de nem megy csak jó dolgok jutnak eszembe és az, hogy az idevezető út csodálatos. Hol is vagyok végül? Jaaaa már O'cebreiro, a mai cél. B a városka közepén vár és az ő arca is az út szépségétől feltöltődve ragyog. Pedig látszik rajta a fáradtság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése