Mikor reggel elindultunk B-vel és készülődés közben láttuk Shaunt is kilépni az albergue ajtaján, nem gondoltam, hogy én fogok hármónk közül elsőnek beérni a következő faluba. Pedig így lett. Az történ, hogy a sötétben egy egyébként is nehezen látható kereszteződésben B is és Shaun is jobbra tartott, nekem valahogy azt súgta a megérzésem, addig ne menj tovább amíg nem találtál nyilat. Mikor megtaláltam bíztam benne, hogy B is így járt el. Azért ott motoszkált bennem a kisördög, fel kellene hívni. De általában napközben ki van kapcsolva, így ezt sztornóztam. Ahogy beértem az ösvényre, zseblámpa fényeit véltem felfedezni előttem. Gondoltam így minden rendben. Mikor kb 30-40 perc séta után csörgött a telefonom és láttam ki hív. Az első kérdésem: ugye eljöttél jobbra? Persze ez a kérdés csak költői volt, mert a hívásból már tudtam mi történt. Elmesélte mi van és hogy Shaun is így járt. Együtt erednek utánam. Én saját tempómmal haladva mire kivilágosodott be is értem a soron következő településre. Ott a falucska végén egy ház tövében vártam a megtévedt vándorokat. Ekkor már érezhető volt a nap nagy meglepetése, a viharos erejű szél első lökései kellemetlenné tették az egy helyben várakozást. Nem is kellett sokáig várni, beértek. Shaun elköszönt, mi B-vel pedig együtt folytattuk utunk. Na így kezdődött el 8-ik napunk. A folytatásra már tettem említést hiszen a szél töltött ki minden pillanatot egészen a szállásunk ajtaján való belépésünkig. Így mivel beszélgetni nem tudtunk nagyon, csak magunkkal, ezt az időt ki is használtam. Visszapörgettem a naptár alapján rövid, érzésre nagyon hosszú ittlétünk pillanatait. Néztem az előttünk haladó vándorok alakjait ahogy rendületlenül, lépésről lépésre haladnak céljuk felé. Vagy lehet az a céljuk, hogy a következő lépést megtegyék? Ebben a szélben néha az is igencsak nagy kihívást jelentett. Emlékszem, talán a 3-ik napon mikor már a cipő megfelelően elviselhetetlen fájdalmat tört a lábamra és azt vártam mielőbb oda érjünk. Mindig azt számolgattam mennyi lehet még hátra? Néztem, már ott a kanyar után mindjárt ott vagyunk, egyik sem működött. A kanyar után még nem volt ott a cél, és hiába számolgatom a kilométereket attól, hogy megszámolom nem lesz kevesebb. Így arra jutottam nem fogom magam terhelni azzal, hogy még csal ennyit jöttünk, vagy mennyi van hátra, nézem de nehezen közelítem meg azt a facsoportot, pedig utána milyen jó lesz. Azt követem, hogy a következő lépés megtétele a fontos. Az legyen tökéletes, olyan amilyet szeretnék. Nem figyelem mi lesz majd 100 lépés múlva, hah na akkor lesz tuti. Nem, akkor majd ráérek azt a lépést élvezni, ami lehet a cél is, de addig el kell jutni és mind a 99 et meg kell tenni. Akkor miért csak arra az egyre koncentrálnék? Így, sokkal könnyebb menni esőben, napsütésben esetleg szélviharban. Sőt egyáltalán könnyebb menni. Még mindig a 2. nap volt a legszörnyűbb. Lehet, nem fájt annyira a lábam mint most, sőt biztosan pihentebb volt, de a délibábot ott lebegtettem magam előtt, számoltam a lépéseket, mikor az volt kiírva, hogy 2,2 km van hátra. Nagyon szenvedtem és azt hittem soha nem érünk oda. Most odaértünk, egy elég szegényes szállásra, ami viszont tele volt szeretettel. Ettünk egy peregrino (zarándok) menüt. Az étterem tulajdonosa, csak spanyolul mondott mindent, levegő vétel nélkül, és miután ismertette ezen formában a kaja minden részletét, megfordította az étlapot, ahol angolul is ki volt listázva miből választhatunk és mosolyogva otthagyott. Gyorsan jött is vissza, hisz csak terítékért ment. Biztosan Spanyolországban tanulta a felszolgálást, mert pont úgy dobta le az evő eszközöket elénk mint ahogy ezt ebben az országban tapasztaljuk. Vicces volt és volt benne valami báj ami miatt egyáltalán nem is akadtunk fel ezen. Nagyon elkalandoztam, tudnám még írni órákig, de este van és nagyon hamar kelni fogunk. Még egy kicsit a mai napon is elmerengek, és megpróbálok nem elaludni mielőtt a párnához ér a fejem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése