Anyaság

Őszinte leszek. Nagyon nem csipáztam a gyerekeket. Állandóan nyivákoltak valamiért, indokolatlanul kiabáltak és sírtak, pedig nem is volt semmi bajuk. És egyébként is, teljességgel lekorlátozták a szüleiket 24-ből 25 órára , pedig simán lehettek volna önállóbbak és elaludhattak volna maguktól, ha annyira fáradtak vagy tisztába rakhatták volna magukat meg a frigóból is előkereshették volna maguknak a fogukra valót, már ha lett volna nekik legalább néhány elől...gondoltam. Ahh, kiborítóak...gondoltam ezt is.

Aztán 2011 nyarán, egy forró augusztusi éjszakán, amikor a csajokkal mi épp a SZINen ráztuk a popónk, mit sem sejtve arról, hogy 200 km-rel odébb óriási csoda történik,  egy csapásra minden megváltozott. Megszületett Kovács Máté....a keresztfiam. Máté gyönyörű, nyilván a legszebb, legokosabb, legvagányabb, legeredetibb és legtökéletesebb gyerek az egész világon, minden elfogultság nélkül 😏 És azon a napon egészen fura érzés költözött be az életembe Matyesszal. 

Hmm....nehéz definiálni. Több volt ez, mint szeretet. Sokkal inkább imádat, rajongás, csodálat, már-már szerelem 😊 Sosem gondoltam volna, hogy lehet kölyköt ennyire szeretni annak ellenére, hogy ordít, ha fáj a pocakja vagy jön a foga vagy éhes, vagy mondjuk csak telerakta a pelust és ki kéne ganézni alóla. De jól pofán vágott a felismerés. Lehet. És akkor valami különös oknál fogva hirtelen elkezdtek megszaporodni a porontyok a családban. És őszintén megmondom Nektek, tetszettek ezek a kis szarosok nekem. Sőt... 💙💚💛💜

És amikor azt hittem ezt a szeretetet már nem nagyon lehet meg kéne tovább fokozni, akkor megérkezett Kovács Lujza. Azt már nem is mondom, hogy Lujzi gyönyörű, nyilván a legszebb, legokosabb, legvagányabb, legeredetibb és legtökéletesebb gyerek az egész világon, természetesen minden elfogultság nélkül. Bakker....hányszor feltettük a kérdést Misivel. Te,ezeknél mi hogy fogunk szebbet csinálni? Nem is az, de hogy fogjuk jobban szeretni a sajátunkat, mint Őket???

És az élet közbeszólt..... és gyűlöltem magam, hogy miért nem volt már egy kisbabánk, aki itt maradt velem és aki megőrzi nekem az Apukáját minden egyes vonásában. Mert fontosabb volt az, hogy fiatalok legyünk és éljünk és bulizzunk és még kettecskén legyünk egy darabig. Azt gondoltam önző voltam és ez lett a büntetésem. És akkor elkezdtek újra gyarapodni a gyerekek körülöttem. Gyakorlatilag majdnem minden rokon és barát újra áldott állapotba került. És én újra csak a saját nyomoromat láttam mindenek előtt. Őszintén akartam örülni a jó hír(ek)nek,  de úgy igazán, ó istenem hányszor erőltettem magamra a bárgyú mosolyt, de ott mélyen legbelül irígy voltam és dühös. Nektek miért klappol minden? Nekem miért nem? Nektek miért lehet teljes a boldogság? Nekem miért nem? És akkor erre jön még pár nyomasztó megjegyzés ettől-attól, miszerint "húha, dehát 30 felett már nem olyan, meg nehogy kifuss az időből és egyébként is hány éves akarsz lenni, amikor elballag?" 

És padló. Egyszer, kétszer, háromszor, megszámlálhatatlanszor. Készen állok. Nem állok. Most már jó lenne, de most meg tanulok és az most fontosabb. De ha végeztem, tutira. De akkor meg nem oldhatok. Akkor még egy év. Legyen kettő. Uhh, nem tudom. Óóó de jó lenne már magamhoz ölelni. Talán most már tényleg készen vagyok. De akkor hogy utazgatunk majd? De már mindenkinek van. Lemaradok. De igazából miről is? Az anyaságról? És ezt komolyan el is hittem 😶

Aztán a kis teszetosza barnás-lilás kövemmel együtt Astorgánál letettem ezt is. Mert minek is tervezgetek állandóan, amikor úgyis mindig újra kell tervezni? És abban már amúgy is jó vagyok.

Minden úgy történik, ahogy történnie kell, nem előbb és nem később. Pontosan akkor, amikor eljött az ideje. És Ő is pontosan tudja mikor szeretne érkezni 👪 

Kicsivel több, mint egy éve kezdtem el kineziológusnak tanulni. Ámbár ez így nem is igaz, hiszen csak a saját lelkemet akartam rendbe tenni és gyógyítgatni a tanfolyamon megtanult módszerekkel. És végül szerelem lett belőle. Egészen új kapukat nyitott meg előttem ez a világ, de ebbe most nem is mennék bele mélyebben, mert a téma már önmagában megérne egy külön blogot és ismerek valakit, aki több, mint profi a témában :)  ( http://www.chironstudio.hu/blog/ )

Eleinte nem nagyon tudtam hogyan is képzelek el majd ezzel ténylegesen dolgozni, de egy dolgot biztosan tudtam. Segíteni akarok. Megmutatni másoknak, hogy nincs olyan mélység ahonnan ne lehetne felállni. És elsősorban gyerekeknek. Ha 7 évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy én ezt így fogom ma gondolni, valószínűleg azt mondom neki....höhöhöhö és tovább állok. 

De így lett. Tegnap hivatalosan is "Ugorj a békákkal" oktató lettem :) Az a fura érzésem támadt a tanfolyamon, hogy tulajdonképpen ez az, amire azóta várok, mióta kapcsolatba kerültem a kinezzel. Csodálatos módszer. Megtanítja a gyerkőcöknek, hogy merjenek önmaguk lenni. Még ebben a nyamvadt felgyorsult világban is. Megtanítja nekik, hogyan fogadják el saját magukat, megélni a saját kis érzelmeiket, legyen az jó vagy rossz. Megtanítja nekik, hogyan legyenek gyerekek, hogyan ne szégyelljék magukat, ha állati jól táncolnak, de a matek egyenleteket meg állatira nem tudják a fejükbe nyomni. Megtanítja nekik, hogy szeressék magukat és bátran merjenek nyitni a világ felé, mert Ők mindannyian egy-egy kis csillag, akik nélkül ez a világ nem lenne teljes és egész. Én hiszem azt, hogy minden baba feladattal és küldetéssel születik le erre a világra és a mi, felnőttek dolga pedig az, hogy segítsünk nekik abban, hogy megtalálják ezt a feladatot és támogassuk őket az útjukon.  Mindenki tehetséges valamiben. De mindenki valami másban. Hiszen nincs két egyforma tojás sem, bármennyire is hasonlítanak egymásra. 

Hát így van ez ma 🙈🙉🙊 Nem csak simán elfogadtam a lurkókat, hanem megtanítottak egy egészen új fajta szeretetre és elfogadásra. A legnagyobb és legőszintébb tanítóink az életben :) 

Matykó és Lujzus Nektek pedig köszönöm, hogy a keresztanyukátok lehetek 💓