Az van, ha száll a pihe meg a toll, tudom, hogy valami lesz. Egy darabig imádtam ezt, mert ebből tudtam, hogy itt van velem. Most ha jön a pihe, megijedek....ne b.ssz, már megint mi jöhet? És jön. Megtörténik. Valami kellemetlen, valami bántó, valami fájdalmas, valami nagyon idegesítő és frusztráló, ami napokra bezár a kis börtönömbe. Az elmém börtönébe és nagyon nehéz onnan kiszabadulni. Jönnek a korlátok. Ez így jó, így helyes, mert a nagy könyv így írja. Vagy éppen így nem jó, nagyon nem helyes és fúj, nem szabad, üss a kezedre, csúnya dolog. Pedig már tudom, hogy becsaptak, mert nincs is nagy könyv.
3 nappal ezelőtt szinte repkedtem a kolibribogarammal együtt. Nyilván nem lakik nálunk kolibri, de vajon ti láttatok-e már kacsafarkú szendert? Hát ha nem, guglizzatok rá. Rettentően cukik és nekem már két éve van egy kis cimborám, aki meséssé varázsolja nyáron a muskátlijainkat. Szóval röpködtünk szendivel és hát ez az út tényleg csoda és minket is csodává tett. Minden jó, minden szép, szétszaggat a szeretet meg a jóság és a legfurább, hogy még mindig állati jó smink nélkül élni. De mégis a legcsodásabb az az, hogy megtanultam elengedni. Eddig csak beszéltem róla, de azt hiszem, csak üres duma volt és igazából nem is hittem el, amit mondok. Jó jó, elengedem a dolgot....hangzott számtalanszor a számból. Nagyképűen. Azt sem tudtam mit jelent. Na, de most. Ahogy kimondom, nem érzek semmit az adott üggyel kapcsolatban. Azt hiszem ilyen érzés lehet. Végülis pontosan ezt akarod érezni, ha elengeded. Nem? A jó nagy semmit. Mert hát ezért engeded el, meg azért, mert már nagyon nincs szükséged erre a nyamvadt érzésre.
És amikor elengeded, abban a szent minutumban el is fogadod. És ez meg aztán leírhatatlanul mennyei és felszabadító. Imádom.
Aztán jön a tollacska. Hahó! Vigyázz magadra! De semmi para, én itt vagyok melletted.
Hát jól van pihe. És a kis agyamba rágja magát a gondolat, de olyan idegesítően kaparó-kattogó-recsegős hangon, mint szú a fába, hogy akkor most valami lesz.
És nyilván mindig lesz, mert ügyesen meggyőztem magam róla. Pedig én nem akaroooom. (de akarod) És minél jobban nem akarom (de akarod) , annál sebesebben szippant magába a spirál. És érzem, hogy szabadulnék kézzel lábbal (hagyjad már magad), de már mindegy, mert kicsavarta mindkettőt vagyis mind a négyet a spirálom (szegény én) és csak egy idétlen rongybaba rángatózik ott forogva a közepén, aki ráadásul még trágárkodik is magatehetetlenségében....hát ez mocskosul kiábrándító....
Máskor ilyenkor adtam rongybaba magamnak két-három, talán négy napot is, hogy sajnálja magát és újra töltse csontokkal a végtagjait meg aztán nyalogassa a kis sebeit.
Na ezúttal ezt a luxust nem engedem meg magamnak! Mert dönthetek úgy is - mert az úton ezt is megtanultam - hogy pihe azért jött ma el hozzám, mert valami szuperjó dolgot szeretne előre jelezni nekem.
Mondjuk egyszerűen kezdésnek koncentrálhatnék arra is, hogy mi az, amit akarok és nem arra, hogy mit nem. Olyan ez, mint a zarándoklat. Előző nap eldöntöd, másnap megteszed. Ha 42 km a cél, akkor annyit mész. Mert képes vagy rá. Biztosan nem mondtunk egy este sem olyat, hogy "akkor holnap 42 km-t biztosan NEM megyünk", mert akkor tutira nem is mentünk volna annyit. Igazából fel sem merült bennünk a "nem tudjuk megcsinálni" gondolat. És végtére is mi az egész életünk, ha nem egy hatalmas zarándoklat? Felkelünk, elkészülünk, elindulunk, úton vagyunk, találkozunk ismerős arcokkal, néha idegenekkel, lelassítunk, aztán felgyorsítunk, utolérnek, aztán mi is beérjük a másikat. Van akivel együtt haladunk, van akit inkább látni sem akarunk, van aki mellett némán megyünk, de van akivel beszélgetünk, teszünk-veszünk, néha eszünk, tervezgetünk, megyünk és megyünk, aztán este újra megpihenünk.
Szóval reggel döntöttem. Pihe azért jött, mert szeret velem lenni és tudja, ha meglátom, mindig mosolyra húzódik a szám. És itt pont. Nem kombinálok, nem agyalok, nem történik semmi sem. Csak itt van és kész. És máris a jelenben vagyok és ez az, ami számít. Hiszen pihe is itt van a jelenben.
Szóval rongybaba én mehet a sarokba duzzogni, nem kell a színház.
Így történt, hogy végül a pohár félig tele lett. Ehhez azonban kell egy társ, aki felönti a poharadat vízzel. Vagy borral :) és aki nem csak egy ág a te életed fáján....
Igen, néha dönteni kell, még akkor is, ha az idegtől nem látsz alternatívát. Akkor dönts úgy, hogy jársz egyet a levegőn, míg kitisztul a fejed kicsit. Aztán hazamehetsz és újra dönthetsz. Dönts úgy, hogy jól vagy, hogy egészséges vagy, hogy ma rámosolyogsz valakire az utcán, még akkor is, ha ő elcsapja a fejét, annál jobban fog esni :) Dönts úgy, hogy ma ültetsz egy virágot vagy csak viszel valakinek egy szálat. Dönts úgy, hogy a legjobbat érdemled, mert ez kétségkívül így van. Dönts úgy, hogy gyönyörű vagy és bátor és erős és tedd a rongybabákat a sarokba. Dönts úgy, hogy kiszabadítod az elméd a börtönből, mert igazság szerint te voltál az, aki láncra verte odabent. Bárhogyan is döntesz, az lesz a valóságod. A saját életedért csak te magad vagy a felelős. Nem mutogathatsz állandóan másra, még pihére sem, pedig rá könnyű lenne, mert nem beszél vissza. Szóval pihe, köszönöm, hogy sokszor itt vagy velem, most úgy döntöttem te leszel a szerencsehozó talizmánom 🌟
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése