Ott gubbasztok a karommal átkulcsolva a térdeimet, ott a lépcsőn, a kertben, a mesebeli diófa alatt. Ott, ahol az esküvőnk volt. Álmaink esküvője. Látom a kagylókat a hatalmas fa ágáról lelógva. Hallom, ahogyan egymáshoz érinti őket finoman a szél és csilingelnek szépen halkan. Érzem az illatokat, a szeptemberi eső illata a múltból már csak emlékként jön vissza és vegyül a jelen édeskés virágillatával. Csak bámulok magam elé és tudom, mindjárt jön a viber üzenet, hogy induljak. Nem tudom mit érzek. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Össze vagyok zavarodva, de még inkább félek. Pedig azon a napon a félelem teljesen eltűnt az életemből. Tudtam, ennél rosszabb úgysem lehet, nincs mitől félnem. Pont úgy, mint mikor gyerek voltam. Vakmerő és bátor, nincs félelemérzet. Miért is lenne? Így születtünk. Csak a minket agyonszerető szüleink belénk nevelik az állandó aggódással.
De május 29-én nagyon féltem. Féltem, mert még mindig darabokban voltam valahol nagyon messze egykori önmagamtól. Csak árnyéka egy lánynak, aki szüntelenül mosolygott és jókedvű volt, de az valahol elveszett. Ha valamin jól esett volna nevetni, akkor is megdorgáltam magam odabent. Nem szabad! Ez így nem helyes. Bár tudtam volna akkor azt, amit most tudok...
De mi van, ha ez nem is barátság? Mi van, ha többet érzek? De az nem lehetséges. Ha többet érzek és bántani fog, azt nem viselném el. Nem bánthat. És én sem bánthatom. De mit is kockáztatok? Tulajdonképpen semmit. Nincs vesztenivalóm. Nincs nekem semmim. Mondjuk ez csak egy koncert. És erre most szükségem van és egyedül is elmennék, így legalább ott lesz velem a lelkitársam.
Meggyőződéssel gondoltam így P-re. Soulmate :) Mert csakis az lehet, ha mindig tudja mire van szüksége a lelkemnek. És jön a hang...ding ding. Elindult. Nagy levegő... és nekivágok én is. A kocsiban üvölt a magasban és a mélyben. Képes voltam sokszor Pesttől Szeghalomig ugyanazt az egy dalt hallgatni teljes kakaón és torkom szakadtából üvölteni. Valószínűleg ha valaki hallotta volna, ijedtében bever egyet az orromba vagy még inkább menet közben kiszállt volna. De ettől nem nagyon kellett tartanom, abban az időben nem nagyon tűrtem meg magam mellett az utasokat. És kiüvölteni a fájdalmat meg a dühöt jó volt. Nagyon is jó.
Eger...úgy markoltam P karját, mint az ijedt kismajom, aki képtelen felemelni a fejét és leszakadni az anyjáról, mert retteg, hogy a többiek eltapossák, ha megteszi. Túl sok inger, túl sok ember, túl sok zaj és túl kevés levegő. Úgy éreztem, ha elengedem, valami bizonyosan magába szippant odalent és magával ragad a mélységbe. Maradjunk hátul, nem akarok tovább menni. Nem mentünk. Az utolsó sorból hallgattuk végig a majd két órás koncertet. Nem üvöltöttem a dalokat, még csak nem is nagyon dúdolásztam. Sokszor inkább az eget néztem a színpad helyett, de bizonyosan tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Minden dal megszólalt, amire szükségem volt a hátizsákomba és talán azon az éjszakán a srácok kicsit nekem is zenéltek :)
A koncert után kaptam az utolsó dalt P-től az utamra. Asszem tudjátok melyik volt az .... :)
És azon a napon, május 29. napján, éppen 3 évvel ezelőtt, valami megváltozott....
"De mi van, ha ez nem is barátság? Mi van, ha többet érzek? De az nem lehetséges. Ha többet érzek és bántani fog, azt nem viselném el. Nem bánthat. És én sem bánthatom. De mit is kockáztatok? Tulajdonképpen semmit. Nincs vesztenivalóm. Nincs nekem semmim. "
Ó, dehogyisnem volt. Csodálatos barátaim. Olyan barátaim, amilyeneket minden embernek kívánnék. Olyan barátaim, akik visszahoztak az életbe. Olyan barátaim, akik éjszaka velem keltek, ha zokogva riadtam fel és virrasztottak mellettem. Olyan barátaim, akik napközben egyben tartottak, hogy szét ne essek. Olyan barátaim, akik egyszer sem engedték el a kezem. Olyan barátaim, akik hittek bennem.
Az én barátaim a legeslegjobb fejek az egész világon. Ők a legviccesebbek, a legokosabbak, a legszebbek, a legeredetibbek és a legkülönlegesebbek <3 Ha nem lennék a barátjuk, biztosan arra vágynék, hogy az legyek :)
De Ők nem csupán a barátaim. Ők a családom is. A testvéreim :) Akik pontosan úgy szeretnek, ahogy vagyok. Nem kell hozzá púder...
És az én testvéreim valóra váltották egy nagyon régi vágyunkat Misivel. A 30. születésnapomat Ibizán töltöttük....
( Drága Nunikám időközben életet adott a gyönyörű Valentinának, ezért Ő és Flo hiányoznak a képről )
Ez alkalomból szerettem volna valami különlegeset adni nekik én is. Szerettem volna megköszönni nekik azt a nagyon sok jót, amit tőlük kaptam. Szerettem volna nekik elmondani, amit nem is lehet szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy vannak nekem és milyen csodálatosak és - bár tudják, de - hogy mennyire rettenetesen, elmondhatatlanul szeretem Őket. Először arra gondoltam összefoglalom egy videóban az elmúlt huszonsok évet...de erre képtelen voltam. Megpróbáltam újra és újra, de erre még nem álltam készen.
Ezért úgy döntöttem, hogy előveszem az elmúlt két és fél év történéseit és ezeket szedem nekik csokorba. Annak a két és fél évnek a történéseit, amikor én szépen újraépítettem a templomomat. Azt a templomomat, amihez Ők rakták le az alapot és aztán adogatták a kezembe a téglákat hozzá. Akkor is sziklaszilárd bástyaként álltak mellettem, amikor mindenki más már a hátát mutatta felém. Nem lehet szavakba önteni mit érzek ezek iránt az emberek iránt. A szeretet nem elég kifejező, egyéb szót pedig még nem találtak ki rá.
Hatalmas élmény volt elkészíteni ezt a kis filmet. Sírtam és nevettem, sírtam és nevettem, sírtam és sírtam és sírtam és nagyon nevettem, de azon a néhány napon, amikor szívvel-lélekkel ezen dolgoztam, azt hiszem olyan szeretetfelhő vehetett körül, amiből talán az egész világnak jutott volna :)
Nyaralásunk második napján, Sven papa bulija előtt, levetítettem nekik....
2018. május 29.
Az év második tízmilliószoros napja. A mai napra azt súgták a kisangyalok, hogy figyelj a szeretet energiájára. Adj belőle sokat másoknak és engedj is be sokat magadhoz, mert ma a gondolatnak sokszorosan teremtő ereje van. A mai nap tehát több szempontból is különleges számomra.
Már hetek óta szeretnék egy bejegyzést szánni a barátaimnak. Nincs különösebb oka. Egyszerűen csak szeretem nekik sokszor megköszönni a létezésüket :) A mai nap pedig igazán méltónak tűnt erre. Ezért engedelmükkel a fent említett videót itt és most közkinccsé teszem :) Kár volna további szavakba önteni a hálámat, a film beszéljen magáért.
De azért csak még egyszer, (ma) utoljára a film és életem főszereplőinek....Pityusz, Béluskám, Zocsi és Nati, Nonóm és Márk, Jámbor te őrült, Nunikám és Flo és bár Pajtásom te nem voltál Ibizán, de tudod, örökösen 👭 💓 szóval, köszönöm, hogy vagytok nekem! Tízmilliószor is éljen május 29., a szerelem💓, a barátság 💓és a család 💓
https://www.youtube.com/watch?v=dlDKexyXZkI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése