Végül a tervezett 33 napos zarándoklat 27 napos lett. Valahogy B mindig többet ment, vitte a lába, a lelke és a szíve. Nagyon nagy honvágya volt, és a zarándoklatot úgy élte meg, hogy minden nap túlteljesít, így az a nagy fájdalom nem terheli annyira a lelkét. Közben az én szívemben is mutatta az irányt. Tudtam mit akarok, csak a hogyan volt még kérdés, mert az agyam még viaskodni próbált az érzéseimmel. Nem sikeresen. Készítettem B-nek egy kis ajándékot a megérkezésére, amit akár Santiagoban is átadhatok. De mivel nagyon gyorsan érkezett meg a katedrálishoz, nem voltam felkészülve a lépesre. Mostani fejemmel tudom, nem is lehet felkészülni. Nincs ideális állapot. Nincs olyan, hogy alkalmas pillanat. Az mellett, hogy csoda ami történik velünk, egy fájdalmas lépés másvalakinek. Ezt a terhet cipelnem kell, szembe kell néznem mindazzal a dologgal amit azzal okozom, hogy a tervezett útról letérek. Pedig ez a lépés pontosan egy fejesugrás az ismeretlenbe. Lehet húzni halasztani, nyújtani mint a rétestésztát. Miért mire várunk? Arra, hogy esetleg jön valami és egy varázspálcával majd mindent helyre tesz. Igen jött, úgy hívják szerelem, de ennek is meg van az ára. Rájöttem, hogy szerencsére mi emberek nem vagyunk egyformák. Nincsenek hasonló érzéseink és érzelmeink. Így nem is várhatjuk el egymástól, hogy megértsük a pillanatnyi döntéseinket. Egy dolgot tehetünk, az pedig hogy élünk, mielőtt továbbállunk. Hasonló gondolatokkal adtam oda B szüleinek az összekészített csomagot, amiben egy Kowalsky póló és egy könyv volt. A címe: Csak egy ág...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése