Igen....jött a zenéivel és bemuzsikálta magát a mindennapjaimba. Minden nap, mikor meghallgattam az aktuális számot, valahogyan elképesztően és ijesztően illeszkedett az adott napom lelkiállapotához. Az adott napom lelkiállapotához....tulajdonképpen mindegy volt mi, csak valami szedjen fel a padlóról. És ők adtak nekem pár jó szót és néhány hangot, mikor otthon a mélyben lenn voltam, aztán zúgták a fülembe, hogy egyszer csak, lassan, de biztosan nem aranyból és nem kőből, de a szívemben majd új templom épül. És aztán elmesélték, hogy van egy hely otthon, édes otthon, ahol nincs már semmi baj, csak mindig jó. Meg, hogy nem lesz semmi gond, eljön a vége és egy pont, mindenből amennyi szép, majd újra szirmot bont....és én ittam minden szavukat. Arra sarkalltak, hogy másnap reggel újra kinyissam a szemem és várjak valamit. Nem sokat, egy zenét. Egy zenét a maga lélekgyógyításával és szívsimogatásával. Eszméletlen erőt merítettem kowáék dalaiból és igen, írtam nekik egy üzenetet, mert akartam, hogy tudják. Akartam, hogy tudják, hogy ez így nagyon jó és ha csak egy mákszemnyivel is megkönnyítik valakinek a terhét, akkor már megérte egy újabb hangért és kísérőszövegért.
A dalok meg csak jöttek és jöttek és az idő meg telt és csak telt és közeledett az utazás napja.
Fogalmam sem volt mit érzek. Rémisztő volt és nagyon megijesztett, de hazudnék, ha azt mondanám nem vártam, hogy írjon. És Ő írt. Írt reggel és délben és este. Én pedig elmeséltem D-nek. D a legeslegjobbfej pszichológus az egész világon - ámbár előtte sosem voltam még hasonló helyen, így nincs viszonyítási alapom, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez így van - és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a segítsége nélkül nem valószínű, hogy valaha is kinyitom újra a kis fekete szívemet.
D okos és kedves és közvetlen és ő tanított meg arra is, hogy mindig mindennek pontosan akkor jön el az ideje, amikor megtörténik. Ezt a gondolatát egyébként én ügyesen szét is szórom mindenfelé amerre megfordulok, hátha valaki egyszer igazán meg is hallja :)
Szóval D azt mondta nyissam ki a szívem és engedjem be, ami be akar jönni rajta. És én hittem benne. És magamban is. Egyébként sem volt jobb ötletem. Ami azt illeti egyáltalán nem volt ötletem. De - gondoltam - hát ha az én szívem olyan okos, hogy tudni fogja mit lehet és mit nem, akkor megengedem neki, hogy kinyíljon. De csak kicsit és nem annyira nagyon. Mert féltem. Inkább rettegtem. És még annál is jobban össze voltam zavarodva. Még sok ezer darabban hevert szerteszét, nem állt készen semmire. Még arra sem, hogy összeragasztgassam, nemhogy beengedjen valaki mást is.
Hát így voltunk mi. Én és a kis fekete szívem. És egyik nap, mikor hazafelé vezettem, a rádióban megszólalt egy dal. Az a béna byealex valami fülbemászó szíves dallal. Biztosan tudjátok hogy van ezzel az ember. Minél sza..abb, annál inkább dúdolod. Ezúttal azonban nem is a dallam, ami megfogott, sokkal inkább a szöveg. De ő most ezt miért énekeli itt nekem? Igen, újabb párbeszéd odabent, de ebbe most inkább nem is mennék bele. Tudjátok hogyan szokott végződni...
Szóval elénekelte....
Hogy az ember ilyenkor csak beképzeli vagy valóban nyitottabbá válik az ilyesfajta jelekre vagy egyszerűen eddig csak nem vette észre őket, pedig mindig ott voltak.... ezt nem tudom.
Én gyakorlatilag mindenbe belekapaszkodtam, amibe lehetett. Dalokba amik egyszer csak szóltak a semmiből, madarakba, pillangókba, akik feltűntek a fák mögül, felhőangyalokba, akik bekúsztak fölém az égen, Lorna Byrne angyalkáiba, akiket én is ajándékként kaptam és azóta már néhány embernek tovább is adtam...hátha. Virágokba, akik addig csak hervadoztak, de valaki nyilván ápolgatta őket, máskülönben hogy hozhattak volna friss hajtásokat nekem, aztán szélviharokba, amik amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen odébb is álltak, óó meg a szitakötőkbe, akik ott voltak mindenhol és barátkoztak velem.... de semmibe sem kapaszkodtam annyira nagyon erősen - szinte már görcsösen és fájdalmasan, a végtagjait kitépve - mint a megérzéseimbe. Azok egyszerűen csak ott lettek. Vezettek valamerre. Nem mindig tudtam pontosan az irányt, csak mentem. Amerről éreztem, hogy az most úgy jó nekem.
Nekem. Nem neki és neki meg neked vagy neked. Nekem. Ez számított. Nem másért, csak magamért. A saját életemért és boldogságomért. Önzőnek tűnhet. Hiheted úgy, de az a te hitvilágod és nem az enyém. Már tudom, hogy nem az.
És jöttek a dalok, napról napra. És én is elkezdtem összerakosgatni a saját "csomagomat". Főleg punnanyékkal töltöttem fel, de volt benne tankcsapda és guano apes meg a béna byealex és szabó balázs szívszorongató hétköznapija és minden, amit nekem énekeltek akkor a hangszórókból. Minden, ami az én belső hangom volt. Minden, ami a megérzésem volt. Minden, amit szerettem volna elmondani, de sehogy sem tudtam.
Így történt, hogy a kezébe adtam széthullott darabkáimat és egy tubus ragasztót és 3 évvel ezelőtt valami elkezdődött....csak előtte még fátyolos nappal útra kellett kelnem, de tudta, hogy itt leszek, ha elmúlik a tél....majd itt leszek, ha elmúlik a tél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése