Vándorok

Még nem esett szó azokról az emberekről akikkel az úton így, vagy úgy összehozott a sors. Bár nem is nevezném sorsnak, egyszerűen úgy alakult, hogy találkoznunk kellett velük és lehet nem utoljára.  Benne van az is, azért kellett találkoznunk, hogy egy picit alakítsanak az utunkon. Na nézzük kik is ők. SJPDP-ban ahogy leszálltunk a buszról, amin persze csak zarándokok utaztak, egyből egy magyar lánnyal, Szabinával találkoztunk. Vele párszor összefutottunk az úton is egészen Pamplonáig. Ott bevárta a zarándok társait és azóta nem is hallottunk róla. Reméljük szerencsésen beértél. Ahogy Vincent , Melanie és a harmadik srác aki velük volt. Vincent volt a legnagyobb hatással ránk ebből a csapatból. Larassoanaban egész estét átbeszélgettünk úgy, mintha régi ismerősök lennénk. Biztosan találkozunk még, lehet itt Magyarországon. Hju Vincent?  Ott volt még aznap este Ben, aki az első etap után az alberguebe érve ennyit mondott: nem akarok mást csak fürödni és kimosni a ruháim. Egyszerre indultunk és érkeztünk Mauroval, aki olasz és már egyszer bringával járt erre. Ő volt az aki sokszor olyan szállásokon bukkant fel ahol már nem számítottunk olyan zarándokokra, akikkel egyszerre indultunk el. Mauroval a peregrino irodában is összefutottunk megérkezés után. Ennek örömére nem is engedtük, hogy szállás után nézzen, előbb meg kellett kóstolnia a Tomi által 800 km-en cipelt pálinkát. Az első csúszott neki, utána már nem ízlett annyira, de nem volt választása... 

Torres del Rioban betoppant Shaun az életünkbe. Róla már írtunk mindketten. Szerintem Zariquiegiben is egy szálláson voltunk, de nem vagyok benne biztos. B is Torrest mondja tutira. Shaun az elkövetkező napokban az estéink és a reggeleink része lett. Eleinte csak üdvözlés, együtt indulás erejéig. Később sztorizás és vacsora is belefért, sőt B-t visszairányította egyik reggel mikor eltévedt. Sajnos itt el is váltak útjaink egészen Santiagoig, ahol ismét összefutottunk egy kis örömködésre. Köszi Shaun, hogy megismerhettelek. 

Ages volt az egyetlen település ahová egyszer az úton visszafelé kellett mennünk szállás miatt. Itt és Burgosban egy kedves francia házaspárral ismerkedtünk meg. Ők csak franciául tudtak, persze ezt a nyelvet mi nem beszéljük, így maradt a mutogatás. Második este az idős úr kiborult a zajos olaszok miatt és kellett kicsit nyugtatni. Nagyon nehezen viselte a feleségével szemben érezhető tiszteletlenséget. Az biztos, minden párnak példaként álljanak 75 évnél idősebb korban is, létezik szerelem. Burgos után indultunk neki a Mesetanak, és itt új ismerősöket kaptunk az úton. Hontanasban az el Puntido szálláson a szomszédos ágyon aludt az "alkesz fiú", akit azért neveztünk el így mert nem beszélt senkivel, viszont nagyon szeretett borozni és sörözni. Aznap este is nagyon berúgott és szinte mindig ivott amikor láttuk, így mivel nem tudtuk a nevét ezzel a jelzővel láttuk el. Ő is aznap ért Santiagoba amikor mi. Nagyon sokszor találkoztunk vele és eddig nem tudtam miért volt ott körülöttünk. Most hogy írom ezt a bejegyzést jöttem rá ki is ő és mit keresett ott. Felismertem.... Ugyanazon a szálláson és szobában volt Sasha, akit még nagyon sokáig Kokónak hívtunk egy barátunk után. Volt vele egy olasz fiú és Jana a német lány. Sashaval is találkoztunk Santiagoban, két nappal utánunk érkezett be. Nem volt vele sem Jana sem az olasz sajnos, pedig nagyon szimpatikusak voltak. Ez a kis csapat még összefutott el Burgosban a Domenico Laffiról elnevezett szálláson. Ott találkoztunk Holle anyóval másodjára. Az első találkozó még Burgos előtt Atapuertában volt amikor is segített a szállás mizériánkban. Igaz nem nagyon volt közös nyelvünk az EQ-n kívül, de ez épp elég volt mindenre. Na itt el Burgoban angol anyanyelven beszélt a hölgy. 60+ os ősz hajú kedves nő, persze lila tincsek voltak a hajába festve, áradt belőle a szeretet és annyira érdeklődő és nyitott volt, hogy repült az idő amíg beszélgettünk. A két hölgy két ember volt csak nagyon hasonlítottak egymásra kívül-belül. Lassan az utolsó szakasz következett, Leon után már repül az idő és a zarándok is. Leonban három frissen elindult vándor volt a szobatársunk, akikkel ezek után minden este találkoztunk és régi ismerősként köszöntöttük egymást. Ők is olaszok, mint oly sokan az úton és ugyanolyan zajosak mint a többiek, de biztosan valamiért ezzel a nációval kellett bandázzunk. Ezekben a napokban állandó útitárs lett Sanyika, akit először a Domenico Laffiban láttunk és mint kiderült német és David a polgári neve. 

Villafranca de Bierzoban épp söröztünk amikor magyar hangokat hallva nem a jól megszokott módon köszöntöttük a közeledő zarándokokat, hanem magyarul. Meg is lepődtek egy kicsit, egészen addig míg Tomi magának egy korsó sört, Zolinak két kólát, nekem meg egy cañat nem kért. B addig elszaladt a boltba, mert mi a nyitásra vártunk a Bárban. Mire visszaért már sok mindet átbeszéltünk az eddigi kalandokból de, hogy ne maradjon ki, Tomi kért még egy Vino Tintot és újból átbeszéltük a sztorikat. Annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy többszöri találkozás után Tomival együtt ünnepeltük a megérkezést a katedrálishoz. Jelzem Ő még a felettébb nehéz (14-15kg) táskáját elcipelte másnaposan Fisterrébe úgy, hogy az ünneplés másnapján 56 km-t ment. Tomi hatalmas vagy. Zoli úgy döntött inkább megy haza a családjához, már nagyon hiányzott a felesége és reggel indult haza a gépe. Biztosan találkozunk még veletek. Nem szabad elfeledkezni a két olaszról, akik egyébként spanyolok és egyikőjük 13-ik Caminoját járta. Igen, ők is csak a spanyolt értették és a mutogatást. Az utolsó napokban O'cebreirotol egy tempóban mentünk és ugyanazon a szálláson aludtunk. Ja és aki már többször volt ő szinte futott. Volt olyan nap amikor beért és elment mellettünk futva tudtam csak visszaelőzni. Itt van még Rik a holland nagypapa akivel Gonzarban az egyetlen bárban együtt vacsoráztunk és Santiagoban a lánya várta egy padon mikor beért. Persze meglepetésből. A teljesség igénye nélkül nem akarom kihagyni Greget Alaszkából, a lengyel művészt a Caminó középső szakaszán, a brazil gitáros fiút, aki Santo Domingoban a vacsorához gitár kíséretet adott, az utolsó szakasz reggeleinek állandó vendégét a kis idős bácsit, valamint Jim-et a texasi srácot akinek nem lehetett érteni az angolját, de őt ez igazán nem is érdekelte. A végére ismét Sahun. Vele mint írtam találkoztunk a téren a katedrális előtt. Pedig már el akart indulni tovább, mert a felesége meglepte azzal, hogy Kanadából elutazik Muxiába mert együtt szeretne hazautazni vele. Na ennek ellenére, hogy húzta a szíve valamiért még lődörgött a téren és pont amikor beértünk és egymás nyakába borultunk Ő ott volt és csinált egy fotót...... arról a csodás pillanatról ami végig az útitársunk volt 💑