Kowa 33

Ezeket a számokat és ilyen sorban küldtem B-nek.

Jó zenehallgatást :)

1. Amilyen hülye vagy
2. Új templom épül
3. Otthon édes otthon...
4. Pár jó szó
5. Magasban és mélyben
6. Hullajózan
7. Még nem éden
8. Ki van ez találva
9. Minden rendben van
10. Leszakadhat az ég
11. Akit a pénz nem boldogít
12. Aszfalt és fehér csík
13. Balul sül el
14. Szemenszedett igazság
15. Fekete lepke
16. Változtasd meg magad
17. Mosolydal
17+1. Ocho Macho és Kowa: Képzeld el másképp
18. Darsan
19. Nyitsd ki a tudatod
20. Repül
21. Nincs jobb
22. Varázsszavak
23. Ami fontos
24. Egy világon át
25. Félédes otthon
26. Hotel Euforia
27. Te vagy a legjobb fej
28. Mint kés a vajban
29. Pimasz grimasz
30. Mindenki úgy csinál
31. Asszem
32. S.I.R.I.G tart
33. Ajándék

Tízmilliószor is köszönöm ❤👫👭👬❤

2015. május 29.
Ott gubbasztok a karommal átkulcsolva a térdeimet, ott a lépcsőn, a kertben, a mesebeli diófa alatt. Ott, ahol az esküvőnk volt. Álmaink esküvője. Látom a kagylókat a hatalmas fa ágáról lelógva. Hallom, ahogyan egymáshoz érinti őket finoman a szél és csilingelnek szépen halkan. Érzem az illatokat, a szeptemberi eső illata a múltból már csak emlékként jön vissza és vegyül a jelen édeskés virágillatával. Csak bámulok magam elé és tudom, mindjárt jön a viber üzenet, hogy induljak. Nem tudom mit érzek. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Össze vagyok zavarodva, de még inkább félek. Pedig azon a napon a félelem teljesen eltűnt az életemből. Tudtam, ennél rosszabb úgysem lehet, nincs mitől félnem. Pont úgy, mint mikor gyerek voltam. Vakmerő és bátor, nincs félelemérzet. Miért is lenne? Így születtünk. Csak a minket agyonszerető szüleink belénk nevelik az állandó aggódással.
De május 29-én nagyon féltem. Féltem, mert még mindig darabokban voltam valahol nagyon messze egykori önmagamtól. Csak árnyéka egy lánynak, aki szüntelenül mosolygott és jókedvű volt, de az valahol elveszett. Ha valamin jól esett volna nevetni, akkor is megdorgáltam magam odabent. Nem szabad! Ez így nem helyes. Bár tudtam volna akkor azt, amit most tudok...
De mi van, ha ez nem is barátság? Mi van, ha többet érzek? De az nem lehetséges. Ha többet érzek és bántani fog, azt nem viselném el. Nem bánthat. És én sem bánthatom. De mit is kockáztatok? Tulajdonképpen semmit. Nincs vesztenivalóm. Nincs nekem semmim. Mondjuk ez csak egy koncert. És erre most szükségem van és egyedül is elmennék, így legalább ott lesz velem a lelkitársam.
Meggyőződéssel gondoltam így P-re. Soulmate :) Mert csakis az lehet, ha mindig tudja mire van szüksége a lelkemnek. És jön a hang...ding ding. Elindult. Nagy levegő... és nekivágok én is. A kocsiban üvölt a magasban és a mélyben. Képes voltam sokszor Pesttől Szeghalomig ugyanazt az egy dalt hallgatni teljes kakaón és torkom szakadtából üvölteni. Valószínűleg ha valaki hallotta volna, ijedtében bever egyet az orromba vagy még inkább menet közben kiszállt volna. De ettől nem nagyon kellett tartanom, abban az időben nem nagyon tűrtem meg magam mellett az utasokat. És kiüvölteni a fájdalmat meg a dühöt jó volt. Nagyon is jó.
Eger...úgy markoltam P karját, mint az ijedt kismajom, aki képtelen felemelni a fejét és leszakadni az anyjáról, mert retteg, hogy a többiek eltapossák, ha megteszi. Túl sok inger, túl sok ember, túl sok zaj és túl kevés levegő. Úgy éreztem, ha elengedem, valami bizonyosan magába szippant odalent és magával ragad a mélységbe. Maradjunk hátul, nem akarok tovább menni. Nem mentünk. Az utolsó sorból hallgattuk végig a majd két órás koncertet. Nem üvöltöttem a dalokat, még csak nem is nagyon dúdolásztam. Sokszor inkább az eget néztem a színpad helyett, de bizonyosan tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Minden dal megszólalt, amire szükségem volt a hátizsákomba és talán azon az éjszakán a srácok kicsit nekem is zenéltek :)
A koncert után kaptam az utolsó dalt P-től az utamra. Asszem tudjátok melyik volt az .... :)
És azon a napon, május 29. napján, éppen 3 évvel ezelőtt, valami megváltozott....

"De mi van, ha ez nem is barátság? Mi van, ha többet érzek? De az nem lehetséges. Ha többet érzek és bántani fog, azt nem viselném el. Nem bánthat. És én sem bánthatom. De mit is kockáztatok? Tulajdonképpen semmit. Nincs vesztenivalóm. Nincs nekem semmim. "
Ó, dehogyisnem volt. Csodálatos barátaim. Olyan barátaim, amilyeneket minden embernek kívánnék. Olyan barátaim, akik visszahoztak az életbe. Olyan barátaim, akik éjszaka velem keltek, ha zokogva riadtam fel és virrasztottak mellettem. Olyan barátaim, akik napközben egyben tartottak, hogy szét ne essek. Olyan barátaim, akik egyszer sem engedték el a kezem. Olyan barátaim, akik hittek bennem.
Az én barátaim a legeslegjobb fejek az egész világon. Ők a legviccesebbek, a legokosabbak, a legszebbek, a legeredetibbek és a legkülönlegesebbek <3 Ha nem lennék a barátjuk, biztosan arra vágynék, hogy az legyek :)
De Ők nem csupán a barátaim. Ők a családom is. A testvéreim :) Akik pontosan úgy szeretnek, ahogy vagyok. Nem kell hozzá púder...
És az én testvéreim valóra váltották egy nagyon régi vágyunkat Misivel. A 30. születésnapomat Ibizán töltöttük....

( Drága Nunikám időközben életet adott a gyönyörű Valentinának, ezért Ő és Flo hiányoznak a képről )

Ez alkalomból szerettem volna valami különlegeset adni nekik én is. Szerettem volna megköszönni nekik azt a nagyon sok jót, amit tőlük kaptam. Szerettem volna nekik elmondani, amit nem is lehet szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy vannak nekem és milyen csodálatosak és - bár tudják, de - hogy mennyire rettenetesen, elmondhatatlanul szeretem Őket. Először arra gondoltam összefoglalom egy videóban az elmúlt huszonsok évet...de erre képtelen voltam. Megpróbáltam újra és újra, de erre még nem álltam készen.
Ezért úgy döntöttem, hogy előveszem az elmúlt két és fél év történéseit és ezeket szedem nekik csokorba. Annak a két és fél évnek a történéseit, amikor én szépen újraépítettem a templomomat. Azt a templomomat, amihez Ők rakták le az alapot és aztán adogatták a kezembe a téglákat hozzá. Akkor is sziklaszilárd bástyaként álltak mellettem, amikor mindenki más már a hátát mutatta felém. Nem lehet szavakba önteni mit érzek ezek iránt az emberek iránt. A szeretet nem elég kifejező, egyéb szót pedig még nem találtak ki rá.
Hatalmas élmény volt elkészíteni ezt a kis filmet. Sírtam és nevettem, sírtam és nevettem, sírtam és sírtam és sírtam és nagyon nevettem, de azon a néhány napon, amikor szívvel-lélekkel ezen dolgoztam, azt hiszem olyan szeretetfelhő vehetett körül, amiből talán az egész világnak jutott volna :)
Nyaralásunk második napján, Sven papa bulija előtt, levetítettem nekik....


2018. május 29.
Az év második tízmilliószoros napja. A mai napra azt súgták a kisangyalok, hogy figyelj a szeretet energiájára. Adj belőle sokat másoknak és engedj is be sokat magadhoz, mert ma a gondolatnak sokszorosan teremtő ereje van. A mai nap tehát több szempontból is különleges számomra.
Már hetek óta szeretnék egy bejegyzést szánni a barátaimnak. Nincs különösebb oka. Egyszerűen csak szeretem nekik sokszor megköszönni a létezésüket :) A mai nap pedig igazán méltónak tűnt erre. Ezért engedelmükkel a fent említett videót itt és most közkinccsé teszem :) Kár volna további szavakba önteni a hálámat, a film beszéljen magáért.
De azért csak még egyszer, (ma) utoljára a film és életem főszereplőinek....Pityusz, Béluskám, Zocsi és Nati, Nonóm és Márk, Jámbor te őrült, Nunikám és Flo és bár Pajtásom te nem voltál Ibizán, de tudod, örökösen 👭 💓 szóval,  köszönöm, hogy vagytok nekem! Tízmilliószor is éljen május 29., a szerelem💓, a barátság 💓és a család 💓

https://www.youtube.com/watch?v=dlDKexyXZkI

Pihe és a döntések

Az van, ha száll a pihe meg a toll, tudom, hogy valami lesz. Egy darabig imádtam ezt, mert ebből tudtam, hogy itt van velem. Most ha jön a pihe, megijedek....ne b.ssz, már megint mi jöhet? És jön. Megtörténik. Valami kellemetlen, valami bántó, valami fájdalmas, valami nagyon idegesítő és frusztráló, ami napokra bezár a kis börtönömbe. Az elmém börtönébe és nagyon nehéz onnan kiszabadulni. Jönnek a korlátok. Ez így jó, így helyes, mert a nagy könyv így írja. Vagy éppen így nem jó, nagyon nem helyes és fúj, nem szabad, üss a kezedre, csúnya dolog. Pedig már tudom, hogy becsaptak, mert nincs is nagy könyv.

3 nappal ezelőtt szinte repkedtem a kolibribogarammal együtt. Nyilván nem lakik nálunk kolibri, de vajon ti láttatok-e már kacsafarkú szendert? Hát ha nem, guglizzatok rá. Rettentően cukik és nekem már két éve van egy kis cimborám, aki meséssé varázsolja nyáron a muskátlijainkat. Szóval röpködtünk szendivel és hát ez az út tényleg csoda és minket is csodává tett. Minden jó, minden szép, szétszaggat a szeretet meg a jóság és a legfurább, hogy még mindig állati jó smink nélkül élni. De mégis a legcsodásabb az az, hogy megtanultam elengedni. Eddig csak beszéltem róla, de azt hiszem, csak üres duma volt és igazából nem is hittem el, amit mondok. Jó jó, elengedem a dolgot....hangzott számtalanszor a számból. Nagyképűen. Azt sem tudtam mit jelent. Na, de most. Ahogy kimondom, nem érzek semmit az adott üggyel kapcsolatban. Azt hiszem ilyen érzés lehet. Végülis pontosan ezt akarod érezni, ha elengeded. Nem? A jó nagy semmit. Mert hát ezért engeded el, meg azért, mert már nagyon nincs szükséged erre a nyamvadt érzésre.
És amikor elengeded, abban a szent minutumban el is fogadod. És ez meg aztán leírhatatlanul mennyei és felszabadító. Imádom.

Aztán jön a tollacska. Hahó! Vigyázz magadra! De semmi para, én itt vagyok melletted.
Hát jól van pihe. És a kis agyamba rágja magát a gondolat, de olyan idegesítően kaparó-kattogó-recsegős hangon, mint szú a fába, hogy akkor most valami lesz.
És nyilván mindig lesz, mert ügyesen meggyőztem magam róla. Pedig én nem akaroooom. (de akarod) És minél jobban nem akarom (de akarod) , annál sebesebben szippant magába a spirál. És érzem, hogy szabadulnék kézzel lábbal (hagyjad már magad), de már mindegy, mert kicsavarta mindkettőt vagyis mind a négyet a spirálom (szegény én) és csak egy idétlen rongybaba rángatózik ott forogva a közepén, aki ráadásul még trágárkodik is magatehetetlenségében....hát ez mocskosul kiábrándító....
Máskor ilyenkor adtam rongybaba magamnak két-három, talán négy napot is, hogy sajnálja magát és újra töltse csontokkal a végtagjait meg aztán nyalogassa a kis sebeit.
Na ezúttal ezt a luxust nem engedem meg magamnak! Mert dönthetek úgy is - mert az úton ezt is megtanultam - hogy pihe azért jött ma el hozzám, mert valami szuperjó dolgot szeretne előre jelezni nekem.
Mondjuk egyszerűen kezdésnek koncentrálhatnék arra is, hogy mi az, amit akarok és nem arra, hogy mit nem. Olyan ez, mint a zarándoklat. Előző nap eldöntöd, másnap megteszed. Ha 42 km a cél, akkor annyit mész. Mert képes vagy rá. Biztosan nem mondtunk egy este sem olyat, hogy "akkor holnap 42 km-t biztosan NEM megyünk", mert akkor tutira nem is mentünk volna annyit. Igazából fel sem merült bennünk a "nem tudjuk megcsinálni" gondolat. És végtére is mi az egész életünk, ha nem egy hatalmas zarándoklat? Felkelünk, elkészülünk, elindulunk, úton vagyunk, találkozunk ismerős arcokkal, néha idegenekkel, lelassítunk, aztán felgyorsítunk, utolérnek, aztán mi is beérjük a másikat. Van akivel együtt haladunk, van akit inkább látni sem akarunk, van aki mellett némán megyünk, de van akivel beszélgetünk, teszünk-veszünk,  néha eszünk, tervezgetünk, megyünk és megyünk, aztán este újra megpihenünk.

Szóval reggel döntöttem. Pihe azért jött, mert szeret velem lenni és tudja, ha meglátom, mindig mosolyra húzódik a szám. És itt pont. Nem kombinálok, nem agyalok, nem történik semmi sem. Csak itt van és kész. És máris a jelenben vagyok és ez az, ami számít. Hiszen pihe is itt van a jelenben.
Szóval rongybaba én mehet a sarokba duzzogni, nem kell a színház.

Így történt, hogy végül a pohár félig tele lett. Ehhez azonban kell egy társ, aki felönti a poharadat vízzel. Vagy borral :) és aki nem csak egy ág a te életed fáján....
Igen, néha dönteni kell, még akkor is, ha az idegtől nem látsz alternatívát. Akkor dönts úgy, hogy jársz egyet a levegőn, míg kitisztul a fejed kicsit. Aztán hazamehetsz és újra dönthetsz. Dönts úgy, hogy jól vagy, hogy egészséges vagy, hogy ma rámosolyogsz valakire az utcán, még akkor is, ha ő elcsapja a fejét, annál jobban fog esni :) Dönts úgy, hogy ma ültetsz egy virágot vagy csak viszel valakinek egy szálat. Dönts úgy, hogy a legjobbat érdemled, mert ez kétségkívül így van. Dönts úgy, hogy gyönyörű vagy és bátor és erős és tedd a rongybabákat a sarokba. Dönts úgy, hogy kiszabadítod az elméd a börtönből, mert igazság szerint te voltál az, aki láncra verte odabent. Bárhogyan is döntesz, az lesz a valóságod. A saját életedért csak te magad vagy a felelős. Nem mutogathatsz állandóan másra, még pihére sem, pedig rá könnyű lenne, mert nem beszél vissza. Szóval pihe, köszönöm, hogy sokszor itt vagy velem, most úgy döntöttem te leszel a szerencsehozó talizmánom 🌟

Csak egy ág?

Végül a tervezett 33 napos zarándoklat 27 napos lett. Valahogy B mindig többet ment, vitte a lába, a lelke és a szíve. Nagyon nagy honvágya volt, és a zarándoklatot úgy élte meg, hogy minden nap túlteljesít, így az a nagy fájdalom nem terheli annyira a lelkét. Közben az én szívemben is mutatta az irányt. Tudtam mit akarok, csak a hogyan volt még kérdés, mert az agyam még viaskodni próbált az érzéseimmel. Nem sikeresen. Készítettem B-nek egy kis ajándékot a megérkezésére, amit akár Santiagoban is átadhatok. De mivel nagyon gyorsan érkezett meg a katedrálishoz, nem voltam felkészülve a  lépesre. Mostani fejemmel tudom, nem is lehet felkészülni. Nincs ideális állapot. Nincs olyan, hogy alkalmas pillanat. Az mellett, hogy csoda ami történik velünk, egy fájdalmas lépés másvalakinek. Ezt a terhet cipelnem kell, szembe kell néznem mindazzal a dologgal amit azzal okozom, hogy a tervezett útról letérek. Pedig ez a lépés pontosan egy fejesugrás az ismeretlenbe. Lehet húzni halasztani, nyújtani mint a rétestésztát. Miért mire várunk? Arra, hogy esetleg jön valami és egy varázspálcával majd mindent helyre tesz. Igen jött, úgy hívják szerelem, de ennek is meg van az ára. Rájöttem, hogy szerencsére mi emberek nem vagyunk egyformák. Nincsenek hasonló érzéseink és érzelmeink. Így nem is várhatjuk el egymástól, hogy megértsük a pillanatnyi döntéseinket. Egy dolgot tehetünk, az pedig hogy élünk, mielőtt továbbállunk. Hasonló gondolatokkal adtam oda B szüleinek az összekészített csomagot, amiben egy Kowalsky póló és egy könyv volt. A címe: Csak egy ág...

A videók alatt hallható zenék

1. Megérkeztünk: Ismeretlen, a videószerkesztő program belső zenéje

2. Saint Jean Pied de Port: Eric Prydz; Opus

3. Rocesvalles: Alvin és a mókusok; Örökké

4. Larassoana: Ismeretlen, a videószerkesztő program belső zenéje

5. Zarquilegui: Paul Karlkbrenner; Aaron

6. Estella: Undercatt; Futura

7. Torres del Rio: Fatboy Slim; Electrolush mix

8. Navarrate: Fatboy Slim; Electrolush mix

9. Santo Domingo: Fatboy Slim; Electrolush mix

10. Espinosa del Camino: Solomun;Kappa future festival mix

11. Ages: Solomun; Kappa future festival mix

12. Burgos: Kowalsky meg a Vega; Hogy vagy?

13. Hontanas: Alvin és a mókusok; Fejben dől el

14. Frómista: Fatboy Slim; Electrolush mix

15. Carrion de los Condes: Kowalsky meg a Vega; Amilyen hülye vagy

16. Calzedilla: Iron Maiden; Fear of the dark

17. El Burgo: Punnany Massif; Szabadon

18. Leon: Faith no more; Easy

19. Hospital de Orbigo: Iggy Pop; The Passenger

20. El Ganso: Guano Apes; Open your eyes

21. Molinaseca: Kowalsky meg  Vega; Lehetetlen

22. Villafranca de Bierzo: Sid Vicious; My Way

23. O'cebreiro: Vini Vici; Free Tibet

24. Sarria: Israel Kamakawiwoole; Somewhere Over the Rainbow 

25. Gonzar: Linkin Park: Sharp Edges

26. Melide: Punnany Massif; Élvezd

27. Arca: Coldplay; A Sky Full of Stars

28. Es akkor ők: Punnany Massif; Hétköznapi hősök

Jó zene hallgatást :)

Egy a levelekből

Teltek a napok, B rótta a kilómétereket. Nagyon kemény csaj, ezt akkor is, azóta folyamatosan és a mostani Caminon is bizonyította. Minden nap beszéltünk, Viberen és telefonon is. Jöttek a képek, az érzelmek folyamatosan lángoltak. Egyik hétvégén Csabán sörfesztivál. Aznap éppen volt valami kis nézeteltéres közöttünk. Koncert közben csörögtem B-nek és az éppen akkor szóló zenét élőben hallgathatta végig 3000 km távolságból. Az Új templom volt az amit lejátszottak Kowáék nekünk. A koncert után még beszéltünk sokat és azt éreztem bármire képes vagyok, hiszen a fűtőanyag ott zarándokol éppen Spanyolországban, de én kellek neki.

Június vége felé Belgiumba volt egy utam, ahol a helyi söröket is megkóstoltuk és egy világháborús emlékművet látogattunk meg. Nem volt jó hatással rám ez az út, úgyhogy hazaérkezés után ezt B-nek le is írtam. Utána egy-két napos csönd volt köztünk. Miért? Hosszú lenne kielemezni, én elfáradtam a hosszú utazás során, B a Camino végén járt és nagyjából ennyi. A hallgatás ráébresztett, hogy szerettem volna ha tudja mit gondolok és érzek kettőnkről és így született ez a levél, a Santiagoba érkezés előtt 2 nappal 06.26-án. A freemailos leveleihez a jelszót par nappal ez előtt már B ismerte, mert megadtam, így azonnal olvashatta:

"Szia :)

mosoly, bármilyen nehéz is az első mindenképpen meg kell tenni, hogy utána a mosoly ereje segítsen át nehéz dolgokon.

Böci a szerelemhez még annyit tennék, hogy imádtam mikor elindultál, szerettem mert ez volt a célod hogy végigmenj Santiagoig. 2 nap 50 km és megcsináltad (ismerős).

Erről jut eszembe egy mese nemrég olvastam:

Két kis állatról szól a történet. Legyen az egyik mondjuk egy katica, akinek az élete igencsak komoly változáson ment át, pedig a katica meg volt elégedve boldog volt de nem volt választása.

Ez olyannyira megviselte szegényt, hogy a szép piros külső ruhája elkezdett feketedni és kemény páncéllá változott. Kereste korábbi önmagát de nem találta. Korábban voltak tervei de ez arra váltott, hogy az adott napot túlélje.

Ilyen állapotban találkozott egyre többször a másik szereplőnkkel, aki legyen mondjuk egy kismajom. Ez a majom igazán nem csinált semmit csak mikor a katica egy picit is nyitott küldött neki egy mosolyt, ami egyre sűrűbben kellett, mert a katica egyre sűrűbben nyitotta ki a páncélját és már várta a támogató mosolyokat.

Azt tudni kell hogy a két kis állat egészen más életet élt máshol és máshogy.

A katica hogy összeszedje magát elhatározta hogy egy olyan kihívást keres ami nem mindennapi. Közben a majommal egyre sűrűbben keresték egymás társaságát. Mindketten érezték ez valami különleges dolog és új....

A katica elhatározta hogy a kihívás amit teljesít több napig tart és nagyon hosszú.

A majom mindenben támogatta pedig a szíve mélyén tudta hogy nem lesz egyszerű az új szerelme nélkül, mert az lett a dologból. Minden erejével azon volt, hogy a katicát támogassa segítse egy új élet felépítésében még ha ebben úgy szeretne részt venni ha a katica sehova nem megy és ketten építkeznek.

Eljött az indulás ideje és a makinak még egyszer össze kellett kapnia magát, hogy a katicát támogassa egy világon át tartó kihívásában.

Elbúcsúztak, elindult....

Úgy alakult, hogy a búcsúkor abban maradtak, hogy a katica távolléte alatt mindketten rendezik magukban az érzéseiket és mikor újból találkoznak tudni fogják hogyan tovább.

Azonban minden nap volt lehetőség üzenni, beszélni egymással. Így a távollét csak fizikai volt, hiszen együtt aludtak közösen álmodtak........

A katica pompás külseje visszanyerte eredeti ragyogását az út alatt és egyre várták a találkozást.

Azonban a majomnak még egy teendője volt hiszen mégiscsak mások és ezt közölnie kell falkájával, hogy ő a katicát akarja. A maki egyre feszültebbé vált nem tudta kezelni a helyzetet.

Próbálta kézzel lábbal elmagyarázni a katicának hogy szerelmes belé és Őt akarja de nem fog olyan gyorsan menni ahogy a katica szeretné mert ilyen az élet, hiszen ő sem akarta hogy elmenjen a katica mert itt van neki, de tudta hogy a katicának szüksége van időre hogy egy templom alapjait vagy akár az egész templomot újraépítse vele, de el kell mennie.

Pedig szíve szerint nem engedte volna el sem, ha kell bármit bevetve. Felülkerekedett ezen az érzésen és inkább úgy döntött azokból a pillanatokból táplálkozik amiket közösen töltöttek és remélte a katica is így tesz, hisz a szerelem az olyan hogy szereti a sötét kemény páncélját, a szép piros pöttyös ruháját, azt hogy elment, azt hogy türelmetlen, azt hogy szeret odabújni hozzá, azt hogy van, azt hogy épp nincs itt de jön, vagy üzen, azt hogy embernek csúfolja néha, sőt azt is mikor közölte vele hogy nem fog úgy menni elsőre ahogy a katica szerette volna és erre Ő nagyon csalódott lett. Hiszen szerelmes belé.

Egy kicsit rosszul érezte magát és tudta hogy a katica is így érez, de azt gondolja hogy ez pont az lépés állapot ahol lenniük kell.......

Hamarosan a katica teljesíti azt amit kitűzött célként, egyikőjük sem tudja mi lesz hogyan tovább, egy dolgot tudnak szükségük van egymásra mert a szerelem ilyen kell hozzá a másik.

És hamarosan találkoznak.....................újra

Böci hogy mi lett a vége nem tudom még nem olvastam végig, de nekem annyira tetszett hogy a sztori végének ismerete nélkül is meg akartam osztani Veled.

Jó volt ma hogy beszéltünk és örülök hogy kész vagy :)"

Tűzvész

Van egy illat, amivel a megismerkedésünk után találkoztam. B autójának annyira egyedi és utánozhatatlan a belső illata és amikor megérzem mindig az az érzés önt el mint az első pillanatban amikor beleültem. Mielőtt B elindult, még a beszélgetéseink közben tippeltünk az utolsó dalra. Ő is és én is, egy egy számcímet leírtunk és egy borítékba lezártuk. A Kowalsky koncert előtt nyitottuk ki. Végül is nem tippeltünk helyesen. De még annyira sem, hogy a B által leírt dal nem volt az általam elküldöttek között. Van ilyen, na nem sokszor esett meg, mert általában egymás gondolatait olvasva beszélgettünk itthon is és akkor is amikor B a Caminoján volt. Saint Jean Pied de Port volt akkor is a kiinduló pont. Reggel 5 kor már jött az üzenet, hogy nagyon jó volt az esti beszélgetés és elindult. Napközben B mint ahogy a múlt hónapban is a telefonját repülőgép üzemmódba kapcsolta. Érthető, hisz úgy tud az ember igazán elvonulni, ha minden kapcsolatot megszakít a külvilággal. Írtam korábban, hogy másmilyennek képzeltem el ezt az utat. Nem volt ez másként akkor sem. A fejemben kialakult már akkor egy kép és én ahhoz kötöttem minden infót amit B írt nekem. Úgy váltunk el, hogy majd lesz ahogy lennie kell, mert így volt ez az előző hónapban is. 2015 júniust írunk, mi kb 33 napja a virtuális világban a saját kis templomunkat építgetjük tudtunkon és akaratunkon kívül. Mire ráébredünk mi is történik B jó messzire elutazik. Volt akkoriban egy idézet amit többször elolvastam, és leírtuk egymásnak "A távolság olyan mint a szél, a kis tüzeket eloltja, a nagyokat tomboló tűzzévésszé szítja"

Asszem

B-vel az ismerkedési szakaszunk úgy tűnt egy időre lelassul, mert a tervezett időpontjában elindult az el Caminora. Majdnem megszakadt a szívem amikor elbúcsúztunk. Azt gondoltam, hogy ami elkezdődött az a búcsúval be is fejeződött. Hétfőn a koncert és a fájó elválás után, mikor bementem dolgozni ürességet éreztem, olyat, amit akkor érez az ember mikor elveszt valami számára fontosat. És akkor az irodám asztalán ott volt egy levél. Igen Tőle. Remegett a kezem amikor kinyitottam, és nem csak a kezem, hanem mindenem. Le kellett üljek, hogy elolvassam. Mi volt benne? Ez maradjon a mi kis titkunk, elég ha annyit írok, hogy az jött át B írásából amit én is éreztem. Hatalmasakat sóhajzoztam, és be kell valljam meg is töröltem a szemem, nem csak az első olvasás után. Volt még egy pendrive is a borítékban, az általam küldött zenék és a B által válogatott, előző bejegyzésében említett zeneszámokkal. Megfogadtam, hogy csak egyesével fogom újra végighallgatni Kowáékat, így újra és újra átélhetem az előző hónapot. Ja és felbuzdúlva B ajandékán készítettem egy freemailos postafiókot ahová naponta leírom Neki az aznapi érzéseim és azokat amik velem történtek. Igen még ma is megvan ez a postafiók és néha bele bele olvasunk. Erről a címről B nem tudott csak később, de a jelszót nem adtam meg Neki. Így telt el az első nap amikor elindult a Caminora 2015-ben. Amikor egyszer csak megcsörrent a telefonom. B-volt az és azért hívott, hogy Barcelonában van.....

Érdemes megnyitni, erről már írtam

3 évvel ezelőtt valami elkezdődött

Igen....jött a zenéivel és bemuzsikálta magát a mindennapjaimba. Minden nap, mikor meghallgattam az aktuális számot, valahogyan elképesztően és ijesztően illeszkedett az adott napom lelkiállapotához. Az adott napom lelkiállapotához....tulajdonképpen mindegy volt mi, csak valami szedjen fel a padlóról. És ők adtak nekem pár jó szót és néhány hangot, mikor otthon a mélyben lenn voltam, aztán zúgták a fülembe, hogy egyszer csak, lassan, de biztosan nem aranyból és nem kőből, de a szívemben majd új templom épül. És aztán elmesélték, hogy van egy hely otthon, édes otthon, ahol nincs már semmi baj, csak mindig jó. Meg, hogy nem lesz semmi gond, eljön a vége és egy pont, mindenből amennyi szép, majd újra szirmot bont....és én ittam minden szavukat. Arra sarkalltak, hogy másnap reggel újra kinyissam a szemem és várjak valamit. Nem sokat, egy zenét. Egy zenét a maga lélekgyógyításával és szívsimogatásával. Eszméletlen erőt merítettem kowáék dalaiból és igen, írtam nekik egy üzenetet, mert akartam, hogy tudják. Akartam, hogy tudják, hogy ez így nagyon jó és ha csak egy mákszemnyivel is megkönnyítik valakinek a terhét, akkor már megérte egy újabb hangért és kísérőszövegért. 

A dalok meg csak jöttek és jöttek és az idő meg telt és csak telt és közeledett az utazás napja. 

Fogalmam sem volt mit érzek. Rémisztő volt és nagyon megijesztett, de hazudnék, ha azt mondanám nem vártam, hogy írjon. És Ő írt. Írt reggel és délben és este. Én pedig elmeséltem D-nek. D a legeslegjobbfej pszichológus az egész világon - ámbár előtte sosem voltam még hasonló helyen, így nincs viszonyítási alapom, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez így van - és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a segítsége nélkül nem valószínű, hogy valaha is kinyitom újra a kis fekete szívemet. 

D okos és kedves és közvetlen és ő tanított meg arra is, hogy mindig mindennek pontosan akkor jön el az ideje, amikor megtörténik. Ezt a gondolatát egyébként én ügyesen szét is szórom mindenfelé amerre megfordulok, hátha valaki egyszer igazán meg is hallja :)

Szóval D azt mondta nyissam ki a szívem és engedjem be, ami be akar jönni rajta. És én hittem benne. És magamban is. Egyébként sem volt jobb ötletem. Ami azt illeti egyáltalán nem volt ötletem. De - gondoltam - hát ha az én szívem olyan okos, hogy tudni fogja mit lehet és mit nem, akkor megengedem neki, hogy kinyíljon. De csak kicsit és nem annyira nagyon. Mert féltem. Inkább rettegtem. És még annál is jobban össze voltam zavarodva. Még sok ezer darabban hevert szerteszét, nem állt készen semmire. Még arra sem, hogy összeragasztgassam, nemhogy beengedjen valaki mást is.

Hát így voltunk mi. Én és a kis fekete szívem. És egyik nap, mikor hazafelé vezettem, a rádióban megszólalt egy dal. Az a béna byealex valami fülbemászó szíves dallal. Biztosan tudjátok hogy van ezzel az ember. Minél sza..abb, annál inkább dúdolod. Ezúttal azonban nem is a dallam, ami megfogott, sokkal inkább a szöveg. De ő most ezt miért énekeli itt nekem? Igen, újabb párbeszéd odabent, de ebbe most inkább nem is mennék bele. Tudjátok hogyan szokott végződni...

Szóval elénekelte....

Hogy az ember ilyenkor csak beképzeli vagy valóban nyitottabbá válik az ilyesfajta jelekre vagy egyszerűen eddig csak nem vette észre őket, pedig mindig ott voltak.... ezt nem tudom. 

Én gyakorlatilag mindenbe belekapaszkodtam, amibe lehetett. Dalokba amik egyszer csak szóltak a semmiből, madarakba, pillangókba, akik feltűntek a fák mögül, felhőangyalokba, akik bekúsztak fölém az égen,  Lorna Byrne angyalkáiba, akiket én is ajándékként kaptam és azóta már néhány embernek tovább is adtam...hátha. Virágokba, akik addig csak hervadoztak, de valaki nyilván ápolgatta őket, máskülönben hogy hozhattak volna friss hajtásokat nekem, aztán szélviharokba, amik amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen odébb is álltak, óó meg a szitakötőkbe, akik ott voltak mindenhol és barátkoztak velem.... de semmibe sem kapaszkodtam annyira nagyon erősen - szinte már görcsösen és fájdalmasan, a végtagjait kitépve - mint a megérzéseimbe. Azok egyszerűen csak ott lettek. Vezettek valamerre. Nem mindig tudtam pontosan az irányt, csak mentem. Amerről éreztem, hogy az most úgy jó nekem. 

Nekem. Nem neki és neki meg neked vagy neked. Nekem. Ez számított. Nem másért, csak magamért. A saját életemért és boldogságomért. Önzőnek tűnhet. Hiheted úgy, de az a te hitvilágod és nem az enyém. Már tudom, hogy nem az. 

És jöttek a dalok, napról napra. És én is elkezdtem összerakosgatni a saját "csomagomat". Főleg punnanyékkal töltöttem fel, de volt benne tankcsapda és guano apes meg a béna byealex és szabó balázs szívszorongató hétköznapija és minden, amit nekem énekeltek akkor a hangszórókból. Minden, ami az én belső hangom volt. Minden, ami a megérzésem volt. Minden, amit szerettem volna elmondani, de sehogy sem tudtam. 

Így történt, hogy a kezébe adtam széthullott darabkáimat és egy tubus ragasztót és 3 évvel ezelőtt valami elkezdődött....csak előtte még fátyolos nappal útra kellett kelnem, de tudta, hogy itt leszek, ha elmúlik a tél....majd itt leszek, ha elmúlik a tél...

https://www.youtube.com/watch?v=FUxd4SFZYqU

Valami elkezdődött

Szóval az első szám az "Amilyen hülye vagy" volt. Másnap ismét találtam egyet, ami B hangulatát kicsit javíthatja. Fura egybeesés, hogy B akkor már tudta, hogy el fog menni az el Caminora, mert úgy érezte nagyon sok mindent rendeznie kell magában. 33 naposra tervezett úttal számolt, mert az útikönyve ennyit írt. Az első dal, amit küldtem 33 nappal az indulása előtt érkezett meg a telefonjára.... Igen, hihetetlen, de így történt. Minden napra jutott egy-egy dal ami az éppen aktuális érzelmi állapotára illett, csak úgy érzésből. Vagy lehet a saját érzéseim és éppen aktuális gondolataim jöttek így elő. Ki tudja, általában az ember mindig valami külső tényezőkre fogja a saját életének a folyamatát, pedig ez csak egy áldozat szerep és a külső tényező is egy jó indok a miértre. Szóval napról napra egyre több időt töltöttünk azzal, hogy egymás gondolatait olvasva, a zene által közvetített érzéseket átélve éljük az életünket. Egyszer azon vettem magam észre, hogy álmodozom, ábrándozom és a föld felett járok, amit persze sem B-nek, sem magamnak nem mertem bevallani. Sőt nem is tudtam mi ez, csak azt, hogy vágyom a társaságára. Ez valahol a 15. zeneszám környékén volt, azaz már két hete aktívan beszélgettünk minden nap. Persze ezt a beszélgetést főleg Viberen gyakoroltuk és szinte alig alig találkoztunk. A virtuális világban éltük ezt az életünket, ahol el tudtunk szakadni a valóságtól. Amikor a Darsan-t küldtem B rákérdezett, ez most mit akar jelenteni. Nem tudtam válaszolni, csak annyit, hogy úgy éreztem most ezt kell elküldeni. Az írás végén összegyűjtöm milyen sorrendben kapta B tőlem a zenéket. Minden nap kapcsolatban voltunk és egyre inkább vágytam rá, hogy B-vel beszélgessek, hallgassam Őt vagy csak elmondhassam a gondolataim Neki. Semmi tudatosság nem volt abban, ahogy közeledtünk egymáshoz, de valahogy mindig úgy alakult, hogy napról napra egyre inkább igényeltük a másik társaságát. Szerelmes lettem és tudtam, ha ezt most komolyan gondolom akkor igencsak fel lesz bolygatva az életem, viszont azzal is tisztában voltam, hogy B nagyon sérülékeny és nem játszhatok sem az Ő érzéseivel, valamint itt vannak a srácaim, akiket nagyon nagyon szeretek és azt akarom, hogy boldogan nőjenek fel, így rájuk is gondolnom kell, bárhogy is cselekszem. Beengedem a szerelmet és hagyom, hogy adjon amit adni akar, vagy elszalasztom és soha többé nem érzem azt, amit akkoriban és most is. Vívódtam azzal amit érzek és azzal amiben éltem, mert volt egy életem felelősséggel és egy érzésem, amit minden embernek kívánok, hogy jusson el az életében addig, hogy bátran fel merje vállalni mert annyira jó. Nagyon gyorsan elszaladt a május, lassan eljött az indulás ideje, de addig még történt két meghatározó esemény. Jött egy mail B-től amit nem is igazán nekem írt, csak titkos másolatban voltam benne. A címzett Kowalsky meg a Vega zenekar volt, és leírta nekik mennyit segítettek a traumájának a feldolgozásában, valamint azt is megemlítette, hogy egy lelki társával az EgerFeszten ott fogunk csápolni a közönség soraiban. Igencsak meghatóra sikerült ez a levél, mondjuk B nagyon át tudja adni az érzéseit írásban is. Emlékszem mikor olvastam éppen egy fogászati szűrőközpontban voltam, ahová egy kollégámat kísértem el. Nem árulok zsákba macskát azzal, hogy a második meghatározó esemény az volt, hogy elmentünk együtt egy Kowalsky koncertre. Az az este örökké az emlékeimben fog élni, köszönöm. Ahogy az is, amikor lejátszottam B-nek egy plusz zenét amit addig nem mertem elküldeni, de akkor úgy gondoltam itt az ideje. A szám címe: Asszem.

3 évvel korábban

Sokat gondolkoztam, hol is kezdhetném és amikor találok egy pontot, akkor jön egy újabb emlék. Így arra jutottam, hogy a történetünk B-vel az első dallal kezdődik. Persze utalok majd vissza korábbi eseményekre, de legyen ez az ahonnan elkezdem. Igen most úgy gondolom szeretném leírni a szerelmünk történetét. Tisztán emlékszem a napra amikor egy olyan esemény történt a közelünkben ami jelentősen megváltoztatta sokmindenki életét. Vasárnap, nőnap, motorbaleset. B nagyon jó barátságban van Vikivel a volt kolléganőmmel, így voltak olyan alkalmak amikor sieléskor vagy egy buli alkalmával összefutottunk. Sőt volt egy XT 660R motorom amit Misi használt sokáig. B és Misi ügyfeleink is voltak a bankban és többször bejöttek ügyet intézni. A baleset után Vikivel és Juccal egy nap bent maradtunk és Viki szólt B-nek ha van kedve beszélgetni, vagy csak úgy kimozdulni otthonról jöjjön el. Volt és kb 1 órát trécseltünk 4-en. A fiókot épp abban az időszakban újították fel és egyik délután mondtam a csajoknak (a kolléganőimnek), ha van kedvük zúzni most megtehetik. A főnök irodájának a falát is szétverhetik, amihez a munkások még adtak segédeszközöket is. Szóltak B-nek is, aki feszültség levezetés képpen ide is eljött. Én nem voltam ott amikor zárás után hozzákezdtek az őrjöngéshez, csak addig míg egy rugás után szétszakadt az öltönynadrágom. Másnap néztem meg mit műveltek. Hát nagyon ki lehetett mindenki, mert a gipszkarton falak kaptak rendesen, a legdurvább a női magassarkú cipő sarokkal beleállítva a falba. Nem tudom honnan szedték, de ott volt. Nagyon szeretem Kowalskiékat és sokszor hallgattam bent a bankban is az összes albumot. Abban az időszakban adtak ki új lemezt aminek az egyik száma az Amilyen hülye vagy, hallgatása közben azt éreztem ennek a szövegében olyan mondatok hangzanak el ami ha egy picit is segít feldolgozni B-nek azt a fájdalmat amit érez akkor meg kell hallgatnia. Ezért ezt a zeneszámot Viberen átküldtem csupán baráti szándékkal, hátha... B nem értette miért és egyáltalán miért ezt és miért neki? De csak kértem hallgassa meg. Megtette. Mint utólag kiderült ez volt az a pont amire azt mondhatjuk elkezdtünk ismerkedni. Nem olyan szándékkal nyitott sem ő sem én, hogy ebből szerelem lesz, hiszen B-nek ott volt a trauma Misi elvesztes, én kapcsolatban éltem a sráciam anyukájával. Egyszerűen csak segíteni akartam, B-nek pedig jól esett, és a dalszövegben megfogalmazott gondolatok átmentek. Másnap kaptam egy üzenetet B-től, hogy nem ismerte Kowáékat de nagyon tetszett a dal és értette az üzenetét. Folyt köv....

Anyaság

Őszinte leszek. Nagyon nem csipáztam a gyerekeket. Állandóan nyivákoltak valamiért, indokolatlanul kiabáltak és sírtak, pedig nem is volt semmi bajuk. És egyébként is, teljességgel lekorlátozták a szüleiket 24-ből 25 órára , pedig simán lehettek volna önállóbbak és elaludhattak volna maguktól, ha annyira fáradtak vagy tisztába rakhatták volna magukat meg a frigóból is előkereshették volna maguknak a fogukra valót, már ha lett volna nekik legalább néhány elől...gondoltam. Ahh, kiborítóak...gondoltam ezt is.

Aztán 2011 nyarán, egy forró augusztusi éjszakán, amikor a csajokkal mi épp a SZINen ráztuk a popónk, mit sem sejtve arról, hogy 200 km-rel odébb óriási csoda történik,  egy csapásra minden megváltozott. Megszületett Kovács Máté....a keresztfiam. Máté gyönyörű, nyilván a legszebb, legokosabb, legvagányabb, legeredetibb és legtökéletesebb gyerek az egész világon, minden elfogultság nélkül 😏 És azon a napon egészen fura érzés költözött be az életembe Matyesszal. 

Hmm....nehéz definiálni. Több volt ez, mint szeretet. Sokkal inkább imádat, rajongás, csodálat, már-már szerelem 😊 Sosem gondoltam volna, hogy lehet kölyköt ennyire szeretni annak ellenére, hogy ordít, ha fáj a pocakja vagy jön a foga vagy éhes, vagy mondjuk csak telerakta a pelust és ki kéne ganézni alóla. De jól pofán vágott a felismerés. Lehet. És akkor valami különös oknál fogva hirtelen elkezdtek megszaporodni a porontyok a családban. És őszintén megmondom Nektek, tetszettek ezek a kis szarosok nekem. Sőt... 💙💚💛💜

És amikor azt hittem ezt a szeretetet már nem nagyon lehet meg kéne tovább fokozni, akkor megérkezett Kovács Lujza. Azt már nem is mondom, hogy Lujzi gyönyörű, nyilván a legszebb, legokosabb, legvagányabb, legeredetibb és legtökéletesebb gyerek az egész világon, természetesen minden elfogultság nélkül. Bakker....hányszor feltettük a kérdést Misivel. Te,ezeknél mi hogy fogunk szebbet csinálni? Nem is az, de hogy fogjuk jobban szeretni a sajátunkat, mint Őket???

És az élet közbeszólt..... és gyűlöltem magam, hogy miért nem volt már egy kisbabánk, aki itt maradt velem és aki megőrzi nekem az Apukáját minden egyes vonásában. Mert fontosabb volt az, hogy fiatalok legyünk és éljünk és bulizzunk és még kettecskén legyünk egy darabig. Azt gondoltam önző voltam és ez lett a büntetésem. És akkor elkezdtek újra gyarapodni a gyerekek körülöttem. Gyakorlatilag majdnem minden rokon és barát újra áldott állapotba került. És én újra csak a saját nyomoromat láttam mindenek előtt. Őszintén akartam örülni a jó hír(ek)nek,  de úgy igazán, ó istenem hányszor erőltettem magamra a bárgyú mosolyt, de ott mélyen legbelül irígy voltam és dühös. Nektek miért klappol minden? Nekem miért nem? Nektek miért lehet teljes a boldogság? Nekem miért nem? És akkor erre jön még pár nyomasztó megjegyzés ettől-attól, miszerint "húha, dehát 30 felett már nem olyan, meg nehogy kifuss az időből és egyébként is hány éves akarsz lenni, amikor elballag?" 

És padló. Egyszer, kétszer, háromszor, megszámlálhatatlanszor. Készen állok. Nem állok. Most már jó lenne, de most meg tanulok és az most fontosabb. De ha végeztem, tutira. De akkor meg nem oldhatok. Akkor még egy év. Legyen kettő. Uhh, nem tudom. Óóó de jó lenne már magamhoz ölelni. Talán most már tényleg készen vagyok. De akkor hogy utazgatunk majd? De már mindenkinek van. Lemaradok. De igazából miről is? Az anyaságról? És ezt komolyan el is hittem 😶

Aztán a kis teszetosza barnás-lilás kövemmel együtt Astorgánál letettem ezt is. Mert minek is tervezgetek állandóan, amikor úgyis mindig újra kell tervezni? És abban már amúgy is jó vagyok.

Minden úgy történik, ahogy történnie kell, nem előbb és nem később. Pontosan akkor, amikor eljött az ideje. És Ő is pontosan tudja mikor szeretne érkezni 👪 

Kicsivel több, mint egy éve kezdtem el kineziológusnak tanulni. Ámbár ez így nem is igaz, hiszen csak a saját lelkemet akartam rendbe tenni és gyógyítgatni a tanfolyamon megtanult módszerekkel. És végül szerelem lett belőle. Egészen új kapukat nyitott meg előttem ez a világ, de ebbe most nem is mennék bele mélyebben, mert a téma már önmagában megérne egy külön blogot és ismerek valakit, aki több, mint profi a témában :)  ( http://www.chironstudio.hu/blog/ )

Eleinte nem nagyon tudtam hogyan is képzelek el majd ezzel ténylegesen dolgozni, de egy dolgot biztosan tudtam. Segíteni akarok. Megmutatni másoknak, hogy nincs olyan mélység ahonnan ne lehetne felállni. És elsősorban gyerekeknek. Ha 7 évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy én ezt így fogom ma gondolni, valószínűleg azt mondom neki....höhöhöhö és tovább állok. 

De így lett. Tegnap hivatalosan is "Ugorj a békákkal" oktató lettem :) Az a fura érzésem támadt a tanfolyamon, hogy tulajdonképpen ez az, amire azóta várok, mióta kapcsolatba kerültem a kinezzel. Csodálatos módszer. Megtanítja a gyerkőcöknek, hogy merjenek önmaguk lenni. Még ebben a nyamvadt felgyorsult világban is. Megtanítja nekik, hogyan fogadják el saját magukat, megélni a saját kis érzelmeiket, legyen az jó vagy rossz. Megtanítja nekik, hogyan legyenek gyerekek, hogyan ne szégyelljék magukat, ha állati jól táncolnak, de a matek egyenleteket meg állatira nem tudják a fejükbe nyomni. Megtanítja nekik, hogy szeressék magukat és bátran merjenek nyitni a világ felé, mert Ők mindannyian egy-egy kis csillag, akik nélkül ez a világ nem lenne teljes és egész. Én hiszem azt, hogy minden baba feladattal és küldetéssel születik le erre a világra és a mi, felnőttek dolga pedig az, hogy segítsünk nekik abban, hogy megtalálják ezt a feladatot és támogassuk őket az útjukon.  Mindenki tehetséges valamiben. De mindenki valami másban. Hiszen nincs két egyforma tojás sem, bármennyire is hasonlítanak egymásra. 

Hát így van ez ma 🙈🙉🙊 Nem csak simán elfogadtam a lurkókat, hanem megtanítottak egy egészen új fajta szeretetre és elfogadásra. A legnagyobb és legőszintébb tanítóink az életben :) 

Matykó és Lujzus Nektek pedig köszönöm, hogy a keresztanyukátok lehetek 💓

Tessék mosolyogni!

Ma bő termés lesz az új bejegyzésekből, hát van ilyen is. Gyarmaton voltunk a srácokkal strandon. Az időjárás kicsit kellemetlen volt, mert a napsütés mellé fújt a szél és ez nem a tökéletes strand idő. Nem akartam halogatni mert már régóta ígérem, hogy elmegyünk és az elmúlt 1 hónapot meg elég messze töltöttem. Szóval reggel szendvicsek, icetea, rágcsa, törölköző és vízipuskák a zsákba és gyerünk. 10 órakor már a fiúk merültek a nagymedencében. Attól, hogy nem lesz helyünk nem tartottam és ez a tippem be is jött. Még nagyon szezonkezdet van, de azért tejfölös lángost már tudtunk ebédelni a megszokott helyen. Délután vissza a tanuszodába, ahol már többen voltak. Sokszor kiszálltam száradni, mert nem volt túl meleg a víz. Egy ilyen száradás alkalmával lettem figyelmes egy épp akkor érkező idősebb párra. A pár hölgy tagja egyből a vízbe ment bele, az úr leült az egyik padra és úgy tűnt mérges és mindenkit méreget. Ehhez hozzá vagyok szokva, mert a bőrdíszeim miatt több olyan pillantást szoktam strandokon kapni ami nem átlagos. Nos az úr inkább rosszallóan méregetett. Nem nagyon zavart mert ez az ő dolga az, hogy ki vagyok varrva meg az enyém. Nem sokáig üldögélt, mert az egyébként vidám felesége csak beinvitálta a vízbe. Nem volt meleg a víz és ez gondolom nem is tette boldogabbá az egyébként is morcos urunkat. A hölgy viszont egy mosolyt rajzolt az arcára az ujjával és mutatta a férjének hogyan kell mosolyogni. Olyan üdítő látvány volt, hogy egyből én is oda mosolyogtam amit nyugtázott és tovább bíztatta férjét erre az egyébként nem nehéz műveletre. Most ismét jött egy megerősítés, hogy a mosoly a legértékesebb kincseink egyike. Van belőle korlátlan mennyiség és bátran használjuk, mert mindenkinek szüksége van rá, lehet pont ahhoz, hogy ő is megtalálja ezt a kincset. Úgyhogy tessék mosolyogni......

A nap kezdete és vége biztos

Olvastam egy a Caminoról szóló útikönyvben, hogy nagyon szemetes az útvonal és ha lehetőségünk adódik akkor ne szétszórjuk a szemetet, hanem úgy menjünk végig az úton, hogy ne lehessen látni merre jártunk. Ez nekem elsőre egy küldetést adott. Szedj össze mindent amit előtted szétszórtak. Sőt ha az utánad jövők hulladékait sem szeded össze Pityu, akkor mit csinálsz. Sajnos sokszor gondolkodtam így Santiagoba érkezés előtt. Ahogy az első nap kivilágosodott, látszott, hogy lesz mit tennem.  Volt egy pár zacskó, cigisdoboz, zsebkendő és néhány azonosíthatatlan eredetű szemét szétszórva az úton. Elő a zacsit és ha nem is szabad kézzel, de egy másik nylon segítségével elkezdtem küldetésem beteljesítésére. Ez odáig fajult, hogy igencsak belassultunk és minden szépségét elvette az útnak. A vándorbotom akkor már meg volt csak nagyon kezdetleges állapotban, ahogy ráleltem. Ennek a végére kötöttem a szemetes zsáknak kinevezett zacsit. Szinte minden lépésnél találtam indokot miért térjek le az útról szemetet szedni. Láttam ez B-nek sem nagyon tetszett és én sem kukásnak indultam el, de az agyam megjegyezte az elvárásom, így követelte, hogy teljesítsem. Újratervezés. Minden nap egy  zacskónyit kukázom. Igazán nem sokat jelenet a szétszórt mennyiséghez viszont még mindig nagyon sok kitérővel jár és már nem is érzem magam jól miatta mert nem az összes szemetet szedem össze. Ilyen dolgokon tépelődtem miközben haladtunk és volt egy elképzelésem az útról. A harmadik vagy negyedik napon egyedül bandukolva csak a vízhólyagjaim társultak a szemét szedésbe, arra jöttem rá, hogy nem tudom az összes szétszórt nem természetes tárgyat összeszedni az úton. És felkapcsolták a villanyt. Hányszor, de hányszor volt olyan amire nem volt ráhatásom, de szerettem volna megcsinálni és ha a tőlem telhető dolog nem volt elég a mindenre azt kudarcnak éltem meg. Sokszor, szinte minden alkalom ilyen az életünkben. Nem vagyok képes mindet összeszedni és nem is kell. Ami biztos, egy darab hulladékot sem dobok el csak a kukába. És nem fogok átlepni egy eldobott kólás dobozon, vagy chipses zacskón. Azt mindet felveszem ami az utamba esik és a legközelebbi szemét gyűjtőig elviszem. Úgy gondolom sokkal többet teszek mint eddig bármikor is tettem és remélem ezzel társakra is találok, így megsokszorozva sokkal gyorsabb és egyszerűbb is rendben tartani a környezetünk. Igen már találtam is társakat. B a kezdetektől fogva mellettem volt és próbálta megmagyarázni, hogy mindent úgysem tudsz megcsinálni. Tedd azt amire van kapacitásod, de az teljes gőzzel. Milyen igaza van, azzal kell foglalkozni amire van hatásunk. Amire nincs azt elfogadjuk és ha jó akkor még élvezhetjük is. Ilyen például a naplemente és a napfelkelte. Mindkettő jelent valamit és van olyan alkalom amikor nem várjuk egyiket sem. Pedig a nap mindig pontos felkel és lenyugszik rendíthetetlenül, ezen akar még bosszankodhatunk is de így- lesz. A legjobb amit tehetünk, hogy arra a 10 percre leülünk és megcsodáljuk....

A pilgrim, who believes in miracles :)

Csodák vannak, de csak akkor történnek meg velünk, ha őszintén hiszünk bennük.
Az útra elvittem magammal Misu kedvenc trikóját. Már rongyosra hordtam. Igazság szerint már Ő is rongyosra hordta. Akartam, hogy ott legyen velem, mert szeretem még így rongyosan is <3
Szinte minden nap rajtam volt, ez volt a délutáni trikóm. Jobban mondva, az egyetlen trikóm azon kívül, amit "menetelés" közben hordtam. De egyszer-kétszer azért őt is ki kellett lögybölnöm. Így történt ez El burgoban is a Domenico Laffiban. A Domenico Laffi az el burgoi muni (önkörmányzati szállás) , ami történtesen donativos volt. Vagyis annyit fizettél az éjszakáért, amennyit gondoltál. Már jó pár nappal korábban kiszúrtam a szintén rongyosra lapozgatott útikönyvemben. Nagyon hívogatott, biztosan a jól hangzó neve miatt :) és még az a mondat sem rémített halálra, hogy "a szálló építéséhez a környék hagyományához méltó módon sarat és szalmát használtak". Fura, mert az első napok valamelyikén bizonyára nem, hogy nem választottam volna ezt a házat, hanem jó messziről elkerültem volna. No, de Domenico Laffi, Domenico Laffi, Domenico Laffi....mondd ki háromszor a varázsigét és kezdődhet a varázslás :) A tetőn csak az nem mászott be, ami nem akart... Sebaj, nagyon bátor voltam. Én magam is meglepődtem magamon. Az előtérben kandallóban lobogott a tűz és a társaság meg körülötte. Nagyon szerettem ezt a csapatot, régi ismerősként köszöntöttük már egymást aznap délután. Ott volt Sanyika, Kokó, Holle anyó 2, a barinője Mary (talán), Jana, a német energiabomba, akinek véletlenül tudtam a nevét és akivel nagyon egy hullámhosszon voltunk, de sajnos a következő napon mi nagyon bekeményítettünk a távot illetően és mint olyan sok mindenkit, Őt is elhagytuk. Vele azonban már később sem találkoztunk sajnos. Remélem szerencsésen beértél, azóta is sokat jársz a gondolataimban. Talán egyszer még látjuk egymást és elmeséled milyen erősnek érezted magad az utad végén :)
Szóval mit nekünk szalma és sár meg nyitott tető, állati jó volt ezen a helyen. Rengeteg sztorit hallottunk és még annál is sokkal több sorsot ismertünk meg. Későre járt már, mikor hálózsákba bújtunk, reggel pedig rettentően korainak tűnt az 5 órás ébresztés. Még a vizet is csukott szemmel forraltam a kávéhoz, talán ezért történhetett meg, hogy amikor a ruháinkat összekapkodtuk a szárítóról, akkor az én drága rongyos szörfös trikóm valahogyan ott maradt.
Két nap telt el, mikor az úton kegyetlenül fejbe vágott a hiányérzet.
- A trikóm!!!!Nem láttam két napja a zsákomban.
- Baromság! Csak nem pakoltál ki mindent és nem vetted észre a táska aljában.
- Oké. De tuti? Nem emlékszem fehér színre.
- Ki az a hülye állat, aki színeket jegyez meg és nem ruhadarabokat :/ Tuti ott van, csak elkerülte a figyelmedet.
- Jó...most megnyugszom. Nyugi, nyugi, nyugi. Ne pakold ki a cuccaid az úton, attól nem lesz jobb, ha most szembesülsz a trikód elvesztésével....ki fogsz borulni. Sírni is fogsz. Délután is ráérsz pánikolni.
- Fejezd be. Egyébként meg, ha elhagytad, az okkal történt. Te beszéltél folyamatosan a túlsúlyos hátizsákodról. Nem gondolod, hogy ez is olyasvalami volt, amit le kellett tenned az úton?
- Hmmmmm....... ha ezt tovább folytatod, kipakolom a cuccaim, nem számít, hogy a puszta kellős közepén vagyunk. De ha kipakolom és úgy lesz, ahogyan most gondolom, hogy lesz, akkor tényleg kiborulok. Te pedig végig fogod hallgatni.
- Te tudod. Túl érzékeny vagy te jó nagy hatalmas SZÍÍÍÍÍV!
- Te meg túl józan ÉSZ!!
Újra átgondolom. Nem volt fehér. Biztos, hogy nem láttam semmit, ami fehér lenne a táskámban. Kivéve az Anyától három éve kapott pihe puha piperés kis zsákomat. Ugyanilyen anyagból egyébként készített nekem takarót is, aminek az egyik csücskébe beleapplikálta az esküvői fotónkat. Sajnos a takaró túl nagy volt ahhoz, hogy 800 km-en keresztül cipeljem magammal, de Anya.....csodálatos gondolat és ajándék volt <3
De trikó nincs. Oké. Erről most meggyőztem magam, attól függetlenül, hogy nem győződtem meg róla. Egymást követik a gondolatok. Túlsúly, én akartam, nem vihetem tovább, de az enyém és még szükségem van rá, erre nem állok készen, de el kell engedned, de nem kell, majd én azt tudom, ellopták, hülyeség, nem lopnak, főleg nem trikót, de ha meglátom rajta megölöm, tudom is ki lehetett, hogy gondolhatsz ilyesmit te állat, nem tudom, nem tudom, nem tudom. Tudom!!!! Még mindig nem győződöm meg róla, hogy megvan-e. Kitaláltam! Utoljára a Domenico Laffiban láttam. Felhívom őket! De nem tudok spanyolul. Ők meg nem tudnak angolul. Akkor írok nekik. Jó. Milyen nyelven fogsz? Angolul. Majd szólnak valakinek, hogy fordítsa le nekik. Nem fognak. De fognak. Így lesz. Írok nekik. Könyörögni fogok. Nem fogok. Csak megkérdezem. Nem fogják visszaküldeni. Donativós. Szegényeknél így is lyukas a tető. De vissza fogják. Donativós. Jó emberek. Baszki, baszki, baszki. Akkora béna vagyok. Miért nem voltam körültekintőbb??? És ha mégis itt van a táskámban? Akkor most feleslegesen majrézom.
Huhh, Órbigo....végre.
A szállás neve....San Miguel. Emlékeztek a bejegyzésre?
Kipakoltam. Nem volt fehér. kivéve a pihe-puha piperést. Akkor most már bele is törődhetsz, mert talán ott kellett hagynod. Vagy ne törődj bele, ne borulj ki és írj nekik. Lesz, ami lesz. Nincs jó vagy rossz döntés. Csak simán döntés. Egy a fontos. Amelyiket választottad, azt fogadd el és higyj benne.
És én írtam nekik. Angolul. És ők válaszoltak. Spanyolul. Aztán Tibónak hála újra írtam nekik. Ezúttal spanyolul :)
Ma pedig ez várt a postaládában....

A levél végére könyörgés helyett inkább odabiggyesztettem valami mást. Csak egy mondatot. De biztosan tudjátok mi volt az 🙇

Vándorok

Még nem esett szó azokról az emberekről akikkel az úton így, vagy úgy összehozott a sors. Bár nem is nevezném sorsnak, egyszerűen úgy alakult, hogy találkoznunk kellett velük és lehet nem utoljára.  Benne van az is, azért kellett találkoznunk, hogy egy picit alakítsanak az utunkon. Na nézzük kik is ők. SJPDP-ban ahogy leszálltunk a buszról, amin persze csak zarándokok utaztak, egyből egy magyar lánnyal, Szabinával találkoztunk. Vele párszor összefutottunk az úton is egészen Pamplonáig. Ott bevárta a zarándok társait és azóta nem is hallottunk róla. Reméljük szerencsésen beértél. Ahogy Vincent , Melanie és a harmadik srác aki velük volt. Vincent volt a legnagyobb hatással ránk ebből a csapatból. Larassoanaban egész estét átbeszélgettünk úgy, mintha régi ismerősök lennénk. Biztosan találkozunk még, lehet itt Magyarországon. Hju Vincent?  Ott volt még aznap este Ben, aki az első etap után az alberguebe érve ennyit mondott: nem akarok mást csak fürödni és kimosni a ruháim. Egyszerre indultunk és érkeztünk Mauroval, aki olasz és már egyszer bringával járt erre. Ő volt az aki sokszor olyan szállásokon bukkant fel ahol már nem számítottunk olyan zarándokokra, akikkel egyszerre indultunk el. Mauroval a peregrino irodában is összefutottunk megérkezés után. Ennek örömére nem is engedtük, hogy szállás után nézzen, előbb meg kellett kóstolnia a Tomi által 800 km-en cipelt pálinkát. Az első csúszott neki, utána már nem ízlett annyira, de nem volt választása... 

Torres del Rioban betoppant Shaun az életünkbe. Róla már írtunk mindketten. Szerintem Zariquiegiben is egy szálláson voltunk, de nem vagyok benne biztos. B is Torrest mondja tutira. Shaun az elkövetkező napokban az estéink és a reggeleink része lett. Eleinte csak üdvözlés, együtt indulás erejéig. Később sztorizás és vacsora is belefért, sőt B-t visszairányította egyik reggel mikor eltévedt. Sajnos itt el is váltak útjaink egészen Santiagoig, ahol ismét összefutottunk egy kis örömködésre. Köszi Shaun, hogy megismerhettelek. 

Ages volt az egyetlen település ahová egyszer az úton visszafelé kellett mennünk szállás miatt. Itt és Burgosban egy kedves francia házaspárral ismerkedtünk meg. Ők csak franciául tudtak, persze ezt a nyelvet mi nem beszéljük, így maradt a mutogatás. Második este az idős úr kiborult a zajos olaszok miatt és kellett kicsit nyugtatni. Nagyon nehezen viselte a feleségével szemben érezhető tiszteletlenséget. Az biztos, minden párnak példaként álljanak 75 évnél idősebb korban is, létezik szerelem. Burgos után indultunk neki a Mesetanak, és itt új ismerősöket kaptunk az úton. Hontanasban az el Puntido szálláson a szomszédos ágyon aludt az "alkesz fiú", akit azért neveztünk el így mert nem beszélt senkivel, viszont nagyon szeretett borozni és sörözni. Aznap este is nagyon berúgott és szinte mindig ivott amikor láttuk, így mivel nem tudtuk a nevét ezzel a jelzővel láttuk el. Ő is aznap ért Santiagoba amikor mi. Nagyon sokszor találkoztunk vele és eddig nem tudtam miért volt ott körülöttünk. Most hogy írom ezt a bejegyzést jöttem rá ki is ő és mit keresett ott. Felismertem.... Ugyanazon a szálláson és szobában volt Sasha, akit még nagyon sokáig Kokónak hívtunk egy barátunk után. Volt vele egy olasz fiú és Jana a német lány. Sashaval is találkoztunk Santiagoban, két nappal utánunk érkezett be. Nem volt vele sem Jana sem az olasz sajnos, pedig nagyon szimpatikusak voltak. Ez a kis csapat még összefutott el Burgosban a Domenico Laffiról elnevezett szálláson. Ott találkoztunk Holle anyóval másodjára. Az első találkozó még Burgos előtt Atapuertában volt amikor is segített a szállás mizériánkban. Igaz nem nagyon volt közös nyelvünk az EQ-n kívül, de ez épp elég volt mindenre. Na itt el Burgoban angol anyanyelven beszélt a hölgy. 60+ os ősz hajú kedves nő, persze lila tincsek voltak a hajába festve, áradt belőle a szeretet és annyira érdeklődő és nyitott volt, hogy repült az idő amíg beszélgettünk. A két hölgy két ember volt csak nagyon hasonlítottak egymásra kívül-belül. Lassan az utolsó szakasz következett, Leon után már repül az idő és a zarándok is. Leonban három frissen elindult vándor volt a szobatársunk, akikkel ezek után minden este találkoztunk és régi ismerősként köszöntöttük egymást. Ők is olaszok, mint oly sokan az úton és ugyanolyan zajosak mint a többiek, de biztosan valamiért ezzel a nációval kellett bandázzunk. Ezekben a napokban állandó útitárs lett Sanyika, akit először a Domenico Laffiban láttunk és mint kiderült német és David a polgári neve. 

Villafranca de Bierzoban épp söröztünk amikor magyar hangokat hallva nem a jól megszokott módon köszöntöttük a közeledő zarándokokat, hanem magyarul. Meg is lepődtek egy kicsit, egészen addig míg Tomi magának egy korsó sört, Zolinak két kólát, nekem meg egy cañat nem kért. B addig elszaladt a boltba, mert mi a nyitásra vártunk a Bárban. Mire visszaért már sok mindet átbeszéltünk az eddigi kalandokból de, hogy ne maradjon ki, Tomi kért még egy Vino Tintot és újból átbeszéltük a sztorikat. Annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy többszöri találkozás után Tomival együtt ünnepeltük a megérkezést a katedrálishoz. Jelzem Ő még a felettébb nehéz (14-15kg) táskáját elcipelte másnaposan Fisterrébe úgy, hogy az ünneplés másnapján 56 km-t ment. Tomi hatalmas vagy. Zoli úgy döntött inkább megy haza a családjához, már nagyon hiányzott a felesége és reggel indult haza a gépe. Biztosan találkozunk még veletek. Nem szabad elfeledkezni a két olaszról, akik egyébként spanyolok és egyikőjük 13-ik Caminoját járta. Igen, ők is csak a spanyolt értették és a mutogatást. Az utolsó napokban O'cebreirotol egy tempóban mentünk és ugyanazon a szálláson aludtunk. Ja és aki már többször volt ő szinte futott. Volt olyan nap amikor beért és elment mellettünk futva tudtam csak visszaelőzni. Itt van még Rik a holland nagypapa akivel Gonzarban az egyetlen bárban együtt vacsoráztunk és Santiagoban a lánya várta egy padon mikor beért. Persze meglepetésből. A teljesség igénye nélkül nem akarom kihagyni Greget Alaszkából, a lengyel művészt a Caminó középső szakaszán, a brazil gitáros fiút, aki Santo Domingoban a vacsorához gitár kíséretet adott, az utolsó szakasz reggeleinek állandó vendégét a kis idős bácsit, valamint Jim-et a texasi srácot akinek nem lehetett érteni az angolját, de őt ez igazán nem is érdekelte. A végére ismét Sahun. Vele mint írtam találkoztunk a téren a katedrális előtt. Pedig már el akart indulni tovább, mert a felesége meglepte azzal, hogy Kanadából elutazik Muxiába mert együtt szeretne hazautazni vele. Na ennek ellenére, hogy húzta a szíve valamiért még lődörgött a téren és pont amikor beértünk és egymás nyakába borultunk Ő ott volt és csinált egy fotót...... arról a csodás pillanatról ami végig az útitársunk volt 💑