Így év végén nagy fogadalmakkal és számvetésekkel várjuk a következő évet. Pedig semmi nem történt, csak a Föld egyszer megkerülte a Napot.
Jó év volt, köszönöm, hogy megmutatta igazi arcodat 🙏
Holnaptól meg pedig:
Mindenkinek békét, szerelmet, és jó egészséget kívánok.......
Lófaszt 🤭
Kívánok nektek sok szexet, nagy ivászatokat, király kirándulásokat, álmok megvalósulását, rengeteg orgazmust, és remélem nyertek a lottón.
P
2020 egyik legnagyobb meglepetését számomra a kutyákkal való kapcsolatom okozta. Eleinte nem is értettem miért kezdtek el agresszíven viselkedni mikor megláttak, nyár végétől.
Aztán mikor elmentem a Caminora, na ott jött a feketeleves. Az első lépéstől kezdve, minden napra jutott egy egy támadás a részükről. Volt, hogy csak egy, de volt amikor falkában rontottak rám.
Párat leírok, de elárulom, hogy a kalandjaim készülnek kézirati formában és ha az univerzum is úgy akarja akár még könyv is lehet belőle.
Rögtön az első nap mikor leszálltam Liszabonban, gyorsan kiváltottam a zarándokútlevelet és ahogy voltam, usgyi neki az ismeretlennek. Persze semmi sem úgy volt ahogy az elterveztem. Szállás, kampo. Útjelzés, hiányos. Mit csinálj Pityu, mikor már elkezdett sötétedni és a kiszemelt esti nyughelyen azt mondták. Zárva vagyunk a vírushelyzet miatt. A legjobb ötlet, ha tovabbmész a következő településre, ahová az útikönyv is jelez szállást. Itt jön a következő kanyar. Eleve rosszul lőttem be a tartózkodási helyem és a 7 km esti séta 12 lett. Mikor már alig bírod magad vonszolni és a sötétség is igencsak kopogtat a hátad mögött, leginkább az hiányzik 30 km után, hogy egy kiépítésre váró halastavon keresztül vezessen az utad. Szóval valahogy ilyen kihívásokkal küszködtem egy fárasztó nap végén, mikor a sötétben botorkálva mintha csengőhang szólalt volna meg mögöttem. Mondom biztosan rosszul hallok, de megálltam és hátranéztem, semmi. Ezzel egy időben a lépésnyire lévő bokorból egy hatalmas kutya vicsorogva ugrik az útra. Ahogy visszafordultam akaratlanul a szemébe világítottam a zseblámpámmal. Ha nem figyelek a csengőhangra, amit máig nem tudok hova tenni, pont akkor ugrik a kutya amikor mellette vagyok. Szerintem nem kis sérüléssel úsztam volna meg......
A következő napokban házakból rontottak ki békésnek tűnő kutyusok, a gazdáik szemén is láttam, nem értik miért viselkednek így. De ezekben a napokban találkoztam kóbor kutyák csapataival is, ahol a nagyobbak nem is foglalkoztak volna velem, de a kis hangadók felhergelték őket. Az első nap után felkészültem hasonló esetekre és beszereztem az úton egy zarándok botot. Ezzel sikerült a falkában támadó ebeket hatástalanítani részben.
Azért egy két ilyen viaskodás után a botot el kellett dobni, mert általában a földhöz csapást nem sokáig bírták.
Egyik reggel is ezért maradtam bot nélkül. Bíztam benne egyszer csak megbékülnek és nem kell tovább ilyen eszközöket használnom. De nem így volt. Egy majorság mellett mentem el, ahol a kapu tárva nyitva. Kutyaugatás, lépések felgyorsítva. Sötét is volt. Mondom gyorsan elmegyek és no problem. A kutyaugatás egyre közelebbről hallatszott. És már mintha mögülem jönne. Megfordulok és egy hatalmas kutya rohan felém vicsorogva. Hátizsák le, magam elé kapom, lámpa a kutya felé. Kereste a lehetőséget, hogyan tudna közelebb jönni, hogy támadjon, de a sötétben a zseblámpa sokat segített, hogy elvakítsa. Kb 10 percig viaskodtunéztünk farkasszemet így miközben hátráltam. Vagy megunta, vagy messze mentünk a területétől, nem tudom, de morogva visszament a tanyához, sokszor meg megutgatva.
Az első 400 km így telt el a kutyák és köztem. Közben folyamatosan kerestem az okát. Mi történt hiszen eddig jóban voltam az ebekkel és ők is velem.
Mikor elfogadtam, hogy ez az út része, hirtelen történt valami. Egyik reggel, a legrosszabb szálláról indultam. Esett az eső, így ennek megfelelően az esőkabátom is felvettem. Kapucni a fejemre. Indulás. Ahogy kilépek a kapun, fura nyüszögő hangot hallottam. Balra nézek, a kezemnél egy kutyafej. Első gondolat, most ezt már nem tudod elkerülni, a kezed megharapja. Ahan, hát nem így történt. Elkezdte nyalogatni a kezem. Annyira aranyos kutya volt. Mellém szegődött legalább 15 km en keresztül.
Utána már nem bántottak. Inkább szerettek a kutyulik. Volt aki reggelinél mellém ült kéregetni, volt amelyik a kerítéshez borult, hogy simogassam meg.
Mostmár tudom mi volt ez és mi történt ott.
Azóta pedig ismét egy újabb kalandom volt kutyákkal. Karácsonykor mentem Vésztőre busszal, és elütött a busz 2 kölyök németjuhászt. Először nem is akartam látni mi történt. Nem voltam olyan lelkiállapotban. De összekaptam magam, leszálltam és mondom innen már besétálok, de amire nem számítottam a kutyusoknak semmi baja és még póráz is volt rajtuk. Felelősen a sofőr nem akarta elengedni őket én meg mondom úgyis sétálok akkor elviszem és megkeresem a gazdikat. Egy estét a vendégségemben töltöttek, de reggel a boldog gazdájukkal mentek haza.
Fura az élet. Egy éve a bal lábamban az az achillesem szakadt el, aminek komoly jelentése van. Most meg ekkora fordulatok a kutyákkal való kapcsolatban pár hónap alatt.
Mindkettőt tudom miért volt és mit jelent.
Az univerzum folyamatosan küldi a jeleket. Legyetek rá nyitottak, megéri.
Paz y amor
Ha véget érnek a kötelező körös ünnepi műmosolyok. Akkor kezdődik az igazi ünnep. A hétköznapok kavalkádjában sem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy vannak szeretteink, akik arra várnak, hogy szerethessenek és szeretve legyenek. Éreztessétek minden egyes pillanatban, hogy fontosak számotokra. Hiszen nem az a lényeg mi van a fa alatt, hanem az ami a szívedben van. Szeress, engedd, hogy szeressenek, mosolyogj, hogy vissza mosolyogjanak. Kacsincs, ha egy kacsintásra vágysz és ölelj ha ölelésre. Nem nagy dolog akár közhely is lehetne. De tudom, hogy olyan világban élünk amit mi saját magunk teremtünk.
- Mond te miért tudsz örülni annak, ha megleplek egy üres táskával?
- Ne viccelj. Hiszen mikor megláttad rám gondoltál és tudtad, hogy milyen sok örömet fog okozni.
- De ez akkor is egy üres táska!
- Nem ez egy olyan ajándék amit tőled kaptam és tudtad, hogy számomra ez egy végtelen lehetőség. Látod most épp egy király kuckó lesz belőle, de lehet rohamsisak, vagy akár elmehetek a boltba és nem kell kézben hozzam a dolgokat.
- Mond már meg nekem őszintén. Neked miért jó az ha mindenből a jót látod?
- 🤭
- ? Mond.....
- Mert így döntöttem....
Ez a bejegyzés már két hónapja várat magára. Még akkor nem kellett megosszam, most viszont eljött az ideje. Ez már egészen másról szól, mint az akkor megkezdett.
Hol is kezdjem? Nagyon csapongnak a gondolataim. Nemis olyan rég, azt gondoltam, hogy azt amit korábban éreztem örökre elveszett. Elnyelte egy fekete lyuk. Saját magam is erősen kellett tartani, nehogy beleessek.
Pesten sétáltam, sajnálva magam és akkor ahogy felnézek, mert miért ne pont fel kellett néznem. Ezt látom egy falon magam előtt.
Mondom, Pityu ezt valaki neked írta ki. Hihetetlen milyen fura dolgok történnek az emberekkel. Vonzás törvénye, vagy abban a pillanatban sokkal szenzitívebb vagy az ilyen dolgokra, ami mellett máskor simán elmész. Nem tudom és nem is akarom megérteni. Az a lényeg, akkor és ott volt az az üzenet. Utána meg ez.
Szépen lassan bezártam a negatív érzéseim egy jó kis bazalt kavicsba és egy megfelelő helyen, közel Santiagohoz le is tettem.
Azóta eltelt pár hét és a nagy sötétség helyét elkezdte átvenni az az érzés amit azt hittem örökre bent maradt abban a feneketlen fekete lyukban. Körülöttem is az űr egyre kissebbé változott és nagyon sok kedves emberrel ismerkedtem meg. 🙏
Mindenkihez igyekszem úgy állni, hogy mosolyogva meghallgatom, az én problémáim az az enyémek és még csak véletlenül sem akarom senki batyujába belegyömöszölni.
Ennek az lett az eredménye, hogy azt érzem ha lenne akkora karom akkor magamhoz ölelném az egész világot. Megvalósult a két hónappal ezelőtti üzenet. Miért? Mert nyitottam és akartam, hogy szerethessek.
Srácok a Pepita raktárban. Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Nagyon jó emberek vagytok. Jó volt veletek ebben a pár hétben egy csapatban lenni. Kitartást.
Megtanultam a leckét. Nincs az a sötétség amit a szeretet ereje ne tudna legyőzni. Akarjatok szeretni és szeretve lenni. Teremtsünk egy új világot, először magatok körül és egyre nagyobb körben. Együtt öleljük át a világot.
Lám jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot, annak is aki elesett, annak is aki megfáradt, mert mindent de mindent visszakap az ember: az ütést is és a simogatást is.
- Fekete István -
Peace and love ✌️♥️
Bizonyára aki olvassa a blogot észrevette a változást a bejegyzésekben. Ismét sűrűbbek lettek és a mondanivalójuk is más lett. Mindig a pillanatnyi hangulatot tükrözik. Így volt ez az elmúlt időszakban is. B vel az utunk elágazott. Másfelé tartunk. Viharosan kezdődött és úgy is lett vége. Buen camino chicha. Itt már csak az én írásaim olvashatjátok. B-t és a gondolatait a bibionblog.blogspot.com-on találjátok, ha még nem akadtatok rá.
Nehéz időszakon vagyok túl. Ilyenkor megmutatkoznak az emberhez közelálló személyek. Akik megfogják a kezed, adnak egy pofont. Megölelnek ha kell, visznek ebédet. Ott vannak. Néha azt sem tudom honnan, de megjelennek és tesznek valamit amitől jobban érzed magad. Azért mert tudják erős vagy, de van olyan amikor kell egy barát, egy mosoly, egy ölelés. Nektek szeretnék most köszönetet mondani, hiszen pont akkor és ott voltatok amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Tudnotok kell, ha éjszaka, vagy szakadó hóban, bármikor úgy érzitek lehetetlen megoldást találni, legyek ott gondolatodban és hívjatok megyek. Kik ők? Luca és Tomi. Nem tudom miért kaptam a barátságotok, de nagyon hálás vagyok érte bárki is küldött az életembe. Noncsi és Márk, ti is ott vagytok a szívem csücskében. Jámbi, aki akkor is keresett mikor már hetek óta nem válszoltam a hívásaira 🙏, ja és te voltál a tanúm is 😂. Árpi, nem tudom kifejezni a hálám amiért végighallgattad a sok faszságot ami a fejemben volt. Azóta is itt van előttem mikor mondod: Idő.... Peti, köszi, a beszélgetéseket. Brigi és Dávid, az esküvőn kirúgjuk a ház falát, már ha meghívtok. Igaz szűrös is kell egy jó lagziba. Sanya, Tomi, soha nem gondoltam, hogy ilyen kapcsolat lesz közöttünk 🙃. Sanyi, a spritualitás mestere, aki érti miért kellett megint az el Caminon lennem. Eszti köszi, hogy megmutattad Wolf Larrsent és sok más zenét. Betartom amit ígértem. Jucc, nem véletlenek a madarak. Persze bajban a család is mögéd áll. Lehetsz bármennyire fekete bárány, amikor kell egy ölelés, otthon mindig megkapod. Köszi muter, fater és tesó. Bendi és Tomi a két szeretetbomba. A legnagyobb ajándék számomra, hogy az apukátok lehetek. Végül, de nem utolsó sorban Betti. Fura az élet. Ugyanolyan pofont kaptunk. Nem is ismertük eddig egymást. Néha te, néha én egy egy gondolattal folyamatosan építettük egymást, vagy épp locsoltuk fel a másikat, mert pont az kellett. Örülök, hogy megismertelek. Never give up 🙏.
Szóval furán hangzik, de hálás vagyok a sorsnak, az elmúlt időszakért. Akkora szeretettel töltötte meg a lelkem, amit nem is tudok kifejezni. Azt érzem szívem szerint egy repülőgépről szórnám mint egy mannát, hogy mindenkinek jusson belőle.
Titeket pedig örökre a szívembe zártalak, ugyhogy nincs menekvés 😁
"Az élet fontos pillanataiban nem csak a családod, de a barátaid is nagyon fontosak. Azok az emberek akik veled sírnak és nevetnek. Akik nélkül nincs őrültség. Akik szólnak ha hülyeséget csinálsz. Akik felsegítenek mikor elesel. Akik egy emberként örülnek a sikereidnek.
Ők az életed fontos építőkockái és a lelked simogató szárnyai."
Jöjjön egy idézet az útról:
You don't search, and the Life adds everything.
Sokszor eszembe jutott mostanában, hogy annyira különlegesnek, egyedinek és önállónak gondoljuk magunkat. Hiszen más a hajunk, máshogy öltözünk, egész mást csinálunk, mint a többi ember. Sőt a gondolataink is egészen mások. Persze, ha lenne egy olyan lehetőséged , hogy kilépj egy kicsit a napi rutinból, felmenj a négyemeletes ház tetejére és onnan nézd meg a körülötted élőket, vagy saját magad. Lehet, hogy meglepődnél, vagy magadra sem ismernél. Miért, mert van az a bizonyos szocializació. Bekerülsz egy csoportba, elkezded felvenni a már kialakult beszédstílust, nyelvezetet. Azon veszed észre, hogy úgy öltözöl mint a többiek, vagy ami rosszabb észre sem veszed, csak sodródsz. Ez nem az a fajta sodródás amikor azt mondod: Gyere élet, add amit szeretnél, nem ellenkezem. Ez az a fajta amikor eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, tíz év és az élet. Szokták azt is mondani rá, hogy beszürkülsz. Elvesztetted a fényed. Belülről te is érzed jobb esetben, hogy nincs ez így rendben, mert nem az a gyermek vagy aki felnőttként a gyermeki lelkét megőrizve a legboldogabb a világon. Eleinte még lehet görcsölsz és küzdesz ellene, de idővel ez is eltompul. Itt az idő, hogy ne várj semmire. Szedd össze magad , állj a talpadra és tépd szét az inged, hogy a csupasz mellkasodon érezd az élet minden egyes pillanatát. Vállalj felelősségt a döntéseidért és ha a változást csak belül szeretnéd, akkor is vigyél színt az életedbe. Lepd a meg a kollégáid valami olyannal amitől mosolyt csalsz az arcukra, a szeretteidet ami után a könnycseppet törölgethetik a szemük sarkából. Ne legyünk egyformák, hiszen akkor minden szürke lenne. Tegye fel a kezét aki ezt szeretné. Ugye? Akkor itt az idő nemet mondani és szabadon élni.
"Nemet mondani tudni kell.
Meg kell érni rá és hozzá. A nemet mondás képessége olyan ajándék, amit azok bonthatnak ki, akik már kellően szabadok hozzá. Hogy mindenki szeretni fog érte? Nem. Korántsem. De hogy Önmagad leszel tőle – az már biztos. Hogy más erre hogyan reagál, az az ő dolga. Te már nem függsz tőlük, és az ő hozzájárulásaiktól, elismeréseiktől és válaszaiktól. Szabad vagy."
Egy kedves ismerősöm bejegyzésében olvastam, nem tudnám jobban megfogalmazni amit leírt. Az elmúlt időszakban egy cipőben jártunk és feltehetőleg ezért hasonlóan gondolkozunk :)
- Hová utazol?
- Megszokásba...
- Szeretsz ott lenni? Jó ott neked?
- Igen, hisz ott már mindent ismerek és sok ember ott van, nem történik semmi szokatlan.
- Téged ez boldoggá tesz?
- Nem is tudom, de mindegy is, hisz ott már tudom mi fog történni. Te hová utazol?
- Én? Most indulok ISMERETLENBE, még nem voltam ott, de érzem mennem kell. Hívtak.
- ISMERETLENBE??? Te képes vagy elindulni oda??? Hiszen az nagyon veszélyes hely.
- Kitől hallottál erről?
- Mindenki erről beszél megszokásban…mondják, hogy ott nem sokan vannak, semmi sem állandó és nem tudod mi lesz holnap, erről beszéltek a tévében is tegnap.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetsz, de ne haragudj, most mennem kell, indul a vonatom, nem vár. Örülök, hogy beszélgettünk. Engem már várnak ott, mondták, hogy siessek, mert nagy csoda fog történni hamarosan.
- Csoda?? Ne viccelj, hiszen csodák nincsenek.
- Elárulom neked, van csoda ott, csak itt mindenki titkolja, úgy hívják: VÁLTOZÁS.
- Azért beszélünk majd valamikor? Elmeséled mi van veled?
- Itt van a számom, csörgess meg és ha úgy gondolod még segíteni is fogok neked, ha úgy érzed, nem bírsz többet MEGSZOKÁSBAN élni. Lesz helyed és én várni fogok rád ISMERETLENBEN…🙏"
Lehet félelmetes, lehet csalogató, lehet sötét vagy világos. Lehet nem is akartál változást, csak kaptad. Fogadd el és élvezd minden pillanatát, mert tudnod kell, minden miattad és érted történik.
- Aki bújt, aki nem, jövünk...kiáltották Napsrácok.
Mire Ködgyerekek izgalmukban vagy tán ijedtükben, beszaladtak egy bokor ágai közé és onnan leskelődtek tovább. Viszont nem túl sokáig, mert Napék olyan sebesen cikáztak végig a tó tükre után az erdő fái között, hogy Ködék minden figyelmüket összpontosítva sem tudták követni az iramot. Így lebuktak és ipiapacs, Ködgyerekek a bokor ágai között, ti vagytok a hunyók!
- Kettesével százig....kurjantották Napsrácok kánonban. És ne siessetek. Ezúttal ne siessetek vagy megállítjuk az időt.
- Jó, jó...nem fogunk sietni. Becsszó...visszhangzott Ködgyerekek szájából a válasz, miközben középső és mutatóujjukat egymásra fonták hátuk mögött.
Azonban Ködgyerekek nem tartották a szavukat és ötösével ötvenig számoltak csak. Napsrácok nem buták és azonnal rájöttek a turpisságra és, hogy megleckéztessék kummantó cimboráikat, nagy ötletet eszeltek ki és betartották ígéretüket. Olyan nagyon megsokszorozták sugaraikat, hogy tündöklő fényükkel játszóterük minden négyzetcentiméterét beborították. És akkor, ott, abban a szikrázó pillanatban, megállt az idő...
10 perccel korábban....
Meseország játszóterén egy lány és egy fiú éppen a libikókán barkóbáztak.
- Most Te gondolsz.
- Oké, megvan.
- Tárgy?
- Nem.
- Személy?
- Nem
- Fogalom?
- Hááát...nem is tudom. Talán. Oké, legyen fogalom. De nem tudom. Ez nem is olyan. Na jó, legyen az.
- Húú, nehéz lesz igaz? Mindig nehezet találsz ki. De nem bánom, úgyis megfejtem. Sőt, igazából én szerintem már tudom is, hogy mire gondolsz. Elég csak arra a gyagyás fejedre nézni.
- Nem létezik. Nem tudhatod. Mindig kitalálod már a második kérdés után. Nem ér. Olvasol a gondolataimban talán?
- Nem, de tudod te pont olyan vagy, mint én. Ha lány lennék, akkor biztosan ugyanolyan lennék, mint amilyen te vagy, csak verekedős.
- Azt nem hiszem, mert ha lány lennél és pont olyan lennél, mint én, akkor pont úgy gondolkodnál, mint én és, ha egy lány verekedne, akkor arról pont azt gondolnád, mint amit én, hogy borzasztóan ciki és nevetséges. Szóval tuti nem verekednél, ha lány lennél és pont olyan lennél, mint én. És itt pont, ha már ilyen sok a pontos egyezőség :)
- Azt mondod?
- Azt én, hidd csak el.
- Na mire gondoltam tesó?
- Ne szólíts tesónak, nem a tesód vagyok!
- Hagyjad már magad, a tesám vagy és vicces vagy, amikor ezt mondom és mérges leszel tőle kicsit.
- Hmmmm.....nagyon gonosz vagy.
- Egyáltalán nem vagyok az, csak tudod én így fejezem ki a szeretetemet. Kicsit olyan ez, mint az ovis szerelem. Tudod, amikor a fiúk meghúzzák a lányok haját, de nem azért ám, hogy bántsák őket, hanem mert fülig szerelmesek beléjük, aztán a nagyszünetben kézen fogják és behúzzák icipici szívük választottját a homokozó és a hajóhinta között pompázó mogyoróbokorba, hogy pofijukra finom puszit nyomjanak, majd a szájuk elé emelt kezeikbe cukin belekuncogjanak, miközben válluk fel-le ugrál a hangtalan, tenyérbe temetett kacajtól.
- Nagyon fura szeretet ez, tudod kis barátom?
- Bármilyen fura is, de nagyon őszinte...tudod tesókám?
- Hmmm....na jól van.
- Szóval, mire gondoltam? Ha te vagy én és fordítva, akkor tudnod kell...
- A boldogságra....
A kislány arcán egyszerre jelent meg a meghökkenés, a csodálkozás, a megkönnyebbülés és a csodálat, és egész testét átjárta bugyuta kis játékukban kigondolt feladványa. És akkor, ott, abban a szikrázó pillanatban megállt az idő és a boldogság fogalma egészen új, napsugaras köntösbe öltözött mindkettőjük szívében.
Szürke, hömpölygő köd szállt a tó vizére. Nem látni a túlpartot, sem a stég végét. Apró halacskák ugrándoznak a vízben, rajban úszkálnak, aztán a másodperc töredéke alatt hirtelen szétrebbennek és ezerfelé válnak egymástól halk csobbanás kíséretében. Ez az egyetlen hang, ami belevegyül a kora reggeli megtestesült nyugalomba. A leheletem minden kilégzésnél, akár a cigarettafüst hagyja el a számat és bár biztosan nincs több 5 foknál, amennyire csípi az arcomat a hűs levegő, olyannyira melengeti a szívemet a látvány, ami elém tárul. Az érzés, ami átjárja minden egyes porcikámat, a finom csobbanás, ami édes hangként költözik a fülembe, a fejembe és ami arra emlékeztet, hogy az a kislány már nem fulladozik a tüdejébe szorult víztől.
Kis idő elteltével, valaki fentről, finom kezével óvatosan lehúzza a
ködfátyolt a víz tükréről, mintha csak egy óriási pókhálót emelne el onnan,
szálait egyesével kihúzva. Ebben a pillanatban a nap első sugarai a víz tükrére
osonnak lábujjhegyen, egymásra kacsintanak pajkosan és elszámolnak kettesével
százig. Éppen ennyi idejük van ködgyerekeknek elbújni napsrácok elől. Kettővel
sem több.
Finoman simítják végig az arcomat és már nem csípi a hidegség, mert a melegség odabent kiköltözött. Pokrócba csavarom magam, a kapucnit leemelem a fejemről, óvodás módjára térdig húzom magamon a Z-től tavaly karácsonyra kapott mézeskalácsos nordkampomat, felteszem a napszemüvegemet, belekortyolok a kávémba és minden egyes porcikámat átadom a csodának.
Napsrácok által megszínezett tó vizén ebben a pillanatban már tükröződnek a
felhők. Az állatok. A felhőállatok. Nézd csak! Ott van egy cápa, ami hirtelen
labdáját kergető kutyussá transzformálódik. Az meg ott egy nyuszi! Szerintem
éppen a bolond eb elől menekül. És ott meg egy velociraptor, aki mindjárt
leharapja nyúl úr farkincáját...fuss nyuszi, fuss!
Milyen elképesztően tisztán kivehető itt minden...nincs kétség, ez az élet a maga valójában és nem illúzió, ami majd egy óvatlan pillanatban kifolyik a kezeim közül és a látóteremből.
Helló Napsrácok és Felhőállatok, jó, hogy ti is visszatértetek Hold
spanommal együtt és eloszlattátok a ködöt gyöngyöző víztükröm tetejéről...
Indokolatlanul és szüntelenül, minden este, amikor a felhők is engedik, bámulom a holdat. Mintha csak várnék tőle bármi fajta megerősítést azzal kapcsolatban, hogy helyes az elképzelés, ami épp akkor sejlett fel keszekusza gondolatokkal töltött kis agyamban. Aztán minden hajnalban, mert kiskakas vagyok és rendre olyankor nyitom ki a szemem, amikor a csillagok még egészen kivehetőek a hatalmas égbolton, olyankor is várom a visszajelzést vagy legalábbis valamiféle útmutatást, hogy Erzsa, ez így frankón jó lesz vagy frankón nem lesz az. És van, mikor csak simán ácsingózom és arra vágyom, hogy valaki tüstént repítsen fel oda, hogy láblógázva nézhessem mi történik éppen odalent. Odalent, mesevilágban. Odalent, horrorvilágban. Odalent, ahol helye van fájdalomnak, vérnek, háborúnak, fájdalomnak, gyűlöletnek, hazugságnak, ármánykodásnak, fájdalomnak, rosszindulatnak, csalódásnak, sírásnak, fájdalomnak.
De ugyanebben a világban helyet kapott a boldogság, az élet, a béke, a boldogság, a szeretet, az igazság, a jóindulat, az empátia, a boldogság, a beteljesedés, a nevetés, a mosoly, a boldogság, a barátság, az örömkönnyek, a boldogság, a türelem, a boldogság, a harmónia, a boldogság.
Amikor a holdon csücsülve lenézek erre a fura kettős világra, akkor rendre, minden alkalommal látok egy kislányt, aki őszintén az érzelmeinek él. Sokáig azt gondolta, hogy ez nem helyes. Sokkal jobb volna elnyomni, kiírtani, elpusztítani minden klassz gondolatot magából, mert ezeknek bizony nincsen helye sem bent, sem kint. De horrorvilágban rémes dolgok történnek, és a kislányban óriási űr keletkezett. Ez a légüres tér egyszer csak elkezdett megtelni fájdalommal, csalódással, sírással, gyűlölettel, vérrel és vad háborúval. Telis tele lett horrorbuborékokkal...a bubik közé pedig víz csordult. Temérdek víz. A kislány tüdeje megtelt vele és csak egyetlen dolog jutott eszébe. Egy oxigénpalack. Ami segíthet neki a túlélésben....tudta, hogy ez nem lehet végleges megoldás, mert előbb vagy utóbb kiürül az az elátkozott palack és áltathatná magát, a történet vége már tökre meg van írva. Nem fogja túlélni.
De akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén észrevette, ha egy icipicit felemeli a fejét, akkor levegőhöz juthat. És akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén felemelte a fejét, felnézett a holdra, régi jó spanjára, mintha csak valamiféle visszaigazolást várna tőle keszekusza gondolataival kapcsolatban és akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén, hold cimborája a horrorbuborékokat egymás után kipukkantotta és helyükre gyönyörű, színes mesebuborékokat varázsolt. A tüdeje kiürült a víztől és újra levegőhöz jutott. Továbbra is kitartóan bámulta legeslegjobb jó barátját, holdat, és addig filózott, míg végül arra jutott, hogy talán mégsem olyan rossz dolog szabadjára engedni magából azt, ami utat akar törni magának.
H: - Engedd el...
B: - De mit?
H: - Hiszen pontosan tudod....
B: - Talán sejtem.
H: - Akkor legyél bátor és tedd meg. Sokkal nagyobb bátorságra vall, ha megteszed, mintha sunyin lapítanál, becsapnád saját magadat és a körülötted élőket is, és már megint nem engednéd meg magadnak a boldog életet.
B: - Hmmm....tudod Hold, nagyon különös életem van. Ha filmet készítenének belőle, akkor biztosan nem lehetne ráhúzni egyetlen kategóriát sem. Kicsit vígjáték, kicsivel több horror, sok romantika és nagyon sok dráma. Különös, nagyon különös élet ez, tudod?!
H: - Tudom. És te is tudod mit kell tenned. Fájni fog, nagyon fog fájni. Kicsit majd bele is fogsz halni, talán többször is. De légy bátor, én mindig itt leszek neked, ha elakadnál és megvilágítom az utadat és megtöltöm értelemmel a keszekusza gondolataidat.
B: - Hát jól van, akkor indulok. Tudod Hold, meg kell másznom azt a hatalmas hófödte hegyet ott a messzi távolban, mert azt beszélik ott van mesevilág kapuja. Kicsit félek, mert nagyon sötét van az úton és én semmit sem látok igazán.
H: - Indulj, világítom az utadat...
A forgatókönyvíróra is lehetne fogni, és sok minden másra is. Nem keresem az okát. Elfogadom, itt kell most lennem és végig kell menjek ismét. Lehet sokak számára érthetetlen, de egy okos embertől hallottam, aki egyszer felveszi a zarándok "cipőt", ő örökre zarándok marad. A két évvel ezelőtti utunk után többször mentem nagyobb távokat és általában mindnek volt lelki oka.
Szóval említettem, hogy itt vagyok. Hol is? Jelenleg Tenerifén. Ide menekültem. De mióta itt vagyok egyre inkább elkap az érzés, hogy nem ez az a hely ahol sok időt kell töltenem. Sőt jelenleg nincs olyan hely a világon. Akkor most mit csináljak? Zarándoklat. Hol van a legközelebbi induló pont. Mert ugye Covid és sok más miatt igencsak nehézkes utazgatni. Bar ez nem igaz.....
Na hol van? Liszabon. Onnan indul a portugál út. Mivel szemezgettünk B-vel anno ezzel az úttal, akkor ez hívogat most engem. Tegnap repjegy megvéve, fontos infók begyűjtve, már amennyit ilyen felkészüléssel lehet. Reggel pedig elindulok. Nem tudom mi vár rám. Kaland? Megtisztulás, netán új élet? Egyiksem, vagy talán minden.
Ma még eljöttem a strandra ahová az elmúlt napokban kijártam. Útközben többször felmerültek kétségeim, ahogy ez lenni szokott. Jött azonnal a megerősítés is. Jó a gondolat.
Egyik ilyen. Leszállok a buszról, megyek át a járdán és a szemem sarkában érzékelek valamit. Nem is tudom mi az, de oda kell nézzek. Na mit láttam. Egy srácon a jól ismert Caminos nyíl. Kék póló sárga nyíllal. Gyors előveszem a tájékozódasi képességem. Persze, hogy Liszabon és Santiago felé mutatott éppen. Kell ennél több? Nem hiszem.
Lehet nem fogok többet jelentkezni, de az is hogy minden nap írok egy kicsit. Tervezni nem szeretnék, mert ha nem úgy alakul, nem akarok bosszankodni.
Csak szeretni akarok, szeretni magam, a környezetem, az embereket és mindent. Ebbe pedig nem fér bele más romboló gondolat.
Ugyhogy buen camino chica <3
"- Elmentél volna búcsú nélkül - mondta. Nem kérdezte, mivel máris úton voltam, magam mögött hagyva Camelotot. - Ilyen könnyű otthagyni, Lancelot? Ez a bosszú?
Csaknem belevágtam a sarkam Tormaigh horpaszába. Egy részem szeretett volna hátra sem nézve elvágtatni az árnyékos úton. Egy másik részem pedig le akart ugrani a lóról, magához szorítani Guinevere-t, aztán válasszon szét száz ember ha tud.
- Így véltem a legjobbnak - válaszoltam. - Nem lehetünk barátok. Most nem. - Komolyan gondoltam, noha mintha valaki másnak a szája mondta volna.
- Tudom - felelte. Mintha pengét forgatott volna meg a mellemben.
Tormaigh nyihogott. Rámordultam, hogy maradjon csendben, miközben a tekintetem végigkutatta Guinevere arcának minden részletét. Nem hinném, hogy bármelyikünknek is megrebbent volna a pillája, amióta Guinevere hátralökte a csuklyáját.
- Nem tudom vissza térek-e - folytattam.
Bólintott. A szeme mindent elmondott, amit a szája elhallgatott. Az ajkát harapdálva hátralépett.
- Vigyázz magadra Lancelot.
Kiserkedtek a könnyek. Az ő szeméből és az enyémből.
A zubbonyom alá nyúltam, megmarkoltam a nyakamban viselt gyűrűket, keményen megrántottam őket, eltépve a szíjat.
Egy pillanatig csak ültem ott, Guinevere-t néztem, és arra gondoltam, milyen igazságtalan ez az egész. Hát nem én találtam meg? Nem mi találtuk meg egymást? Jóval ez előtt?
- Tessék - hajoltam ki a nyeregből, és odaadtam neki a kisebb gyűrűt. Valaha az övé volt. Legyen ismét az övé. - Nem tarthatom meg - mondtam, és képtelen voltam nyelni.
Azt hittem, tiltakozni fog, hogy tartsam meg azt az ezüstgyűrűt. Talán reménykedtem is ebben, de ő bólintott, előrelépett, és fehér öklébe zárta a gyűrűt, hogy érezze rajta testem melegét.
- Vigyázz rá - kértem, és lovam véknyába nyomtam a sarkamat, de most Tormaigh nem akart mozdulni. Megcsaptam a szárral, csettintettem, és ekkor végre megkönnyebbülésemre és fájdalmamra elindult az erdei úton.
Nem néztem vissza."
- Részlet Kristian, Giles: Lancelot
Hiszel a sorsban? Hiszel abban,
hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van az
életben? Hiszed azt, hogy van utad? Hiszed azt, hogy ha megrekedtél egy ponton,
akkor jó eséllyel letértél a neked kijelölt útról? Hiszed, hogy az utunk eleve
el van rendelve? Vagy úgy hiszed, hogy az elágazásnál nincsen jó vagy rossz
irány, jó vagy rossz döntés, csak simán döntés létezik? Ha a napsütés felé
mész, akkor boldogság vár rád? Ha a sötétség felé ballagsz tovább, akkor a
szomorúság? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és
sodródsz az árral? .... és mi van akkor, ha fentről a bábozó úgy rángatja a
zsinórt, amin lóg törékeny kis tested, hogy lépned kell…akkor bármennyire is
küzdesz ellene, nincs más választásod, el kell lépned valamelyik irányba. Még
akkor is, ha eleinte nem meggyőződéssel teszed ezt. Rettenetesen fájnak az első
mozdulatok, talán még saját magadnak sem mered bevallani, hogy az általad már
jól ismert és megszokott út nem a sajátod, hanem egy távoli idegené, akit
réges-régen nem ismersz már, vagy legalábbis nagyon nem akarod felismerni, hogy
ez az ember tényleg te magad lettél. Aztán telnek a napok, a hetek, a hónapok
és belátod, hogy ez a megmagyarázhatatlan meggyőződés milliószor erősebb a te
sajátnak hitt akaratodnál.
Csodálatos utat jártál be előtte éveken át és te pontosan
tudod és érzed, hogy hiányzik minden pillanata, ami boldogsággal töltött el,
ahogyan azok is, amik fájtak, hiszen nincs jó rossz nélkül, fent lent nélkül,
kint bent nélkül….de egy idő után megérted, hogy ezen a
szinten megálltál és már nem fejlődsz tovább, és most bármennyire is kiszakad a
mellkasod, el kell indulnod. Döntést kell hoznod. Nem helyes vagy helytelen
döntést, csak döntést. Most neki kell vágnod az általad választott ösvénynek.
Vállalva azt, hogy hiába láttad a napsütést ebben az irányban, még nem biztos,
hogy ez lesz a boldogabb út, mert a választás következményében benne van az is,
hogy nem lesz jobb, mint volt….de tudod, legalább megpróbáltad, megadtad
magadnak az esélyt és minden erődet összeszedve, bármennyire is gyűlölted magad
azelőtt - próbát téve arra, hogy ezt egy mákszemnyire legyőzd - kitartottál a
döntésed mellett és kiléptél az egyik irányba, hogy változtass.
Tudtam, hogy az első lépés
csontig fog hatolni, azt is, hogy minden egyes tyúklépésnél egy kicsit majd
meghalok, majd újra és újra megteszem ezt, és amikor bent már atomjaimra
hullok, akkor egyszer csak majd megszületik a kislány, aki szereti magát. A
kislány, aki szereti az életet. A kislány, aki nem a sötét erdő mélyén bolyong
már, hanem szárnya összes tollának segítségével felrepül a felhők fölé és onnan
nézi a mesés tájat. Azt a tájat, ahol az ő útjai kacskaringóznak.
Csaló vagyok? Igen, meglehet, elcsaltam magamtól sok-sok érzést, aztán csaltam magamnak legalább ugyanennyit, amiket meg kellett élnem ahhoz, hogy eljussak megint a mélypontra. Hűtlen vagyok? Igen, mert hűtlen voltam saját magamhoz is és napjában többször átvertem magamat. Gonosz vagyok? Igen, mert biztosan a tökéletes pillanatot kellett volna kivárnom….várhattam volna, de akkor biztosan elvérzünk mindketten....
Szeretlek szívem minden
szeretetével és hálás vagyok Neked minden egyes percért, amivel megajándékoztál.
Minden jóért és minden rosszért is. Esélyt adtál nekem az új életre, megtanítottál
újra szeretni és kiemeltél a pokol legmélyebb bugyrából. Csoda volt az út, amin
jártunk, de valahol, a száraz levelek zörgése alatt volt egy kő, amiben
felbuktam. Rugdostam egy darabon, mintha focilabda volna, míg egyszer csak
berepült az erdőbe. Én utána szaladtam, gyorsan megkerestem, az egyik fának
csapódva érkezett a földre, ahol majdnem agyonütött egy katicát, de szerencsére
nem esett komolyabb baja a kis pöttyös bogárnak. Felvettem, majd kezemben a kis kövemmel vissza
akartam rohanni az ösvényemre…. de nem találtam a visszautat. Sokáig bolyongtam,
órákon, talán napokon is át és nagyon sötét helyeken jártam. Néha az erdő
életre kelt körülöttem és én elvesztem a szépség illúziójának érzésében. Aztán
mikor újra elaludtak a fák és a bokrok, nagyon féltem. Kétségbeesve és levegő
után kapkodva, reszketve kerestem a kijáratot a félelmetes útvesztőből. Aztán
mikor a remény halvány szikráját is elveszítettem, akkor éreztem, hogy valami rántott egyet
rajtam fentről. Tudattalan léptem ki a bábozóm által választott irányba, abban a hitben, hogy
így megtalálom az utat, amiről előtte letértem. Ám ezúttal nem ugyanoda
érkeztem. Ez az út egészen máshogyan nézett ki, nem borították sárga és barna
zörgő levelek, nem láttam a fákat, sem a bokrokat és virágok sem nyíltak körülöttem.
Itt mindent befedett a hó. Nem láttam, hogy mi van alatta, csak valahol elképesztően
messze, a távolban láttam egy fehér hegycsúcsot. Összetörve vágtam hát neki a
téli tájban a zarándoklatomnak, de szívem minden erejével hittem, hogy a
bábozóm tudta azt, amit most már én is…meg kell másznom a hegy legmagasabb
pontját és ezúttal nem nyújthatja nekem senki ide a kezét, hogy felhúzzon, ha
megcsúszik a lábam.
Tudom mire felérek, a hó már a
múlté lesz, újra kinyílik majd a természet és látni fogom, ahogyan életre kel
körülöttem a világ…meg kell tennem, különben az erdő fáinak ágai körém
tekerednek és addig szorítanak, amíg lélegzem.
Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van ebben az életben? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? Én úgy döntöttem, hogy hiszek és nem lebeghetek tovább, hanem meg kell tanulnom újra repülni…
B.
Kérlek akik olvassátok, magatoknak tegyetek ígéretet és ahhoz legyetek hűek!
"A hűség döntése csendes, belső ünnepség, önmagamnak tett ígéret. Nem függ össze csinnadrattás esküvővel és bármilyen egyház előtt tett holtomiglan-holtodiglan ígérettel. A fogadalmat egyedül teszem, szívemre tett kézzel, vagy a nélkül, tehát valójában nélküled állok ott és akkor, mert a hűség egyszemélyes jelenlét. Az, hogy kibe szeretek bele akaratlan, sodró, gyönyörű zuhanásban az soha nem az én döntésem. Az, hogy kit szeretek egy életen át, mindig az én döntésem marad, és ez nem változik. Ha bezárok ajtót, ablakot, és eldobom a kulcsot, attól még nem maradsz velem. Akkor majd kikúszol a küszöb alatt, de ha maradsz, erre nem lehet más okod, mint az, hogy szeretsz, és döntöttél. Az még nem hűség, ha gyáva vagy a hűtlenséghez, ha titkos szobákban jársz-kelsz nélkülem, idegen, angyalhangú nőket kívánva, vágyva. Ha a szeretet valódi, akkor is hűséges maradsz, amikor nehéz szeretni, amikor nem vagyok szerethető, amikor még magamat sem szeretem."
kiralyeszter.com
Voltál már olyan helyzetben, mikor azt érezted, hog, lógsz a szakadék szélén és csak egy valami/vagy valaki tart attól, hogy belezuhanj? Szerintem igen. Az a gáz amikor az az egy szál elszakad és ordítva zuhansz, rettegve a mélytől a sötétségtől. Ordítasz, hogy mentsenek ki. Semmi. A zuhanást nem lehet megállítani. Ha ezt elfogadod akkor rájössz, hogy hol is vagy. Egy olyan helyen ahol biztos a lábad alatt a föld és nincs is sötét. Zuhanni sem zuhantál, csak azt hitted. Átvert az agyad. Így amit hallottál, lehet nem is a te hanem valaki más kiabálása volt? Passz. Majd idővel kiderül..........
Ölelnélek, csókolnálak,
De nem talállak sehol,
A hóban a lábnyomod,
A szélben a mosolyod
Keresem
Lehet csak álom voltál
S most érbedni kell,
Ébredni muszály, hiszen
Az álom után jön a keserű valóság.
Mikor ott voltál mellettem
És foghattam a kezed
Bármi ami félelmetes
Nem szegte lelkemet
Most, hogy felkeltem
A rideg valóság marcangolja testem
Nap végén visszatérek álmomba
Majd kereslek szerelmem
Van az univerumunknak egy komoly mozgató rugója. Karmának hívják. B márciusi bejegyzése is régen volt, de azelőtt meg csak októberben jelentkezett és csak is ő. Én hirtelen azt sem tudnám megmondani mikor írtam ide ki a gondolataim. Jó régen volt. Meg fogom keresni, pedig két hete egy álmatlan éjszakán végigolvastam a kalandjainkat és a gondolataink folyamát. Mirért volt álmatlan? Mert van az amikor azt érzi az ember, hogy valami közeledik. Nem tudja mi de olyan nyugtalanító, hátborzongató. Biztosan sokan ismerik ezt az érzést. Akkor még fel sem ismered, csak ott van a tudat alatt, hogy ahhh. Aztán mikor lecsap aminek az előszelét érezted, na akkor ugrik be az első sokk után, hogy szóval ez volt amiért éreztem valamit, csak nem tudtam mit. Ilyen előérzetek általában sorsfordító események előtt szokták kicsit előkészíteni a terepen. Na nem olyan jól, hanem éppen csak annyira, hogy én szóltam :D
Volt egy pár ilyenem, pl akkor amikor jelentős mennyiségű pénzt veszítettem a devizatőzsdén, vagy mikor elküldtek a bankból. Megváltozott akkor is és most is az életem, legfőképpen a hétköznapjaim.
A blog címe a boldogság ára. Hogy fogunk ide visszakanyarodni? Egyszerűen, így. Mindennek ára van. Az univerzum pedig könyörtelenül követeli a jussát. Mondhatjuk azt is én már régóta csak fizetek, mert általaban fizetni rossz :). Honnan tudjuk, hogy ott ahol mi a boldogságot várjuk előre vagy utólag kell fizetni. A másik pedig, hogy hajlamosak vagyunk elmenni a "hétköznapi" boldogságunk mellett, mert az van. Nem csak azok a jó dolgok amik impulzus szerűen érkeznek, hanem a hömpölygő hullámok is, csak azokat nehezebb észrevenni. Szeretném hinni, hogy most ha úgy nézem akkor lehet előre fizetek egy hatalmas dologért, meg egy kicsit utólag is....
Akkor végül is mi a boldogság ára? Sok sok minden, de azt tudom, ha nagyon boldog akarok lenni akkor sokat kell fizetni, ha pedig megelégszem a kicsivel, akkor az olcsóbb. Nagyon boldog akarok lenni, úgyhogy elé megyek a karmának :)
