Búcsú

"- Elmentél volna búcsú nélkül - mondta. Nem kérdezte, mivel máris úton voltam, magam mögött hagyva Camelotot. - Ilyen könnyű otthagyni, Lancelot? Ez a bosszú?

Csaknem belevágtam a sarkam Tormaigh horpaszába. Egy részem szeretett volna hátra sem nézve elvágtatni az árnyékos úton. Egy másik részem pedig le akart ugrani a lóról, magához szorítani Guinevere-t, aztán válasszon szét száz ember ha tud.

- Így véltem a legjobbnak - válaszoltam. - Nem lehetünk barátok. Most nem. - Komolyan gondoltam, noha mintha valaki másnak a szája mondta volna.

- Tudom - felelte. Mintha pengét forgatott volna meg a mellemben.

Tormaigh nyihogott. Rámordultam, hogy maradjon csendben, miközben a tekintetem végigkutatta Guinevere arcának minden részletét. Nem hinném, hogy bármelyikünknek is megrebbent volna a pillája, amióta Guinevere hátralökte a csuklyáját.

- Nem tudom vissza térek-e - folytattam.

Bólintott. A szeme mindent elmondott, amit a szája elhallgatott. Az ajkát harapdálva hátralépett.

- Vigyázz magadra Lancelot.

Kiserkedtek a könnyek. Az ő szeméből és az enyémből.

A zubbonyom alá nyúltam, megmarkoltam a nyakamban viselt gyűrűket, keményen megrántottam őket, eltépve a szíjat.

Egy pillanatig csak ültem ott, Guinevere-t néztem, és arra gondoltam, milyen igazságtalan ez az egész. Hát nem én találtam meg? Nem mi találtuk meg egymást? Jóval ez előtt?

- Tessék - hajoltam ki a nyeregből, és odaadtam neki a kisebb gyűrűt. Valaha az övé volt. Legyen ismét az övé. - Nem tarthatom meg - mondtam, és képtelen voltam nyelni.

Azt hittem, tiltakozni fog, hogy tartsam meg azt az ezüstgyűrűt. Talán reménykedtem is ebben, de ő bólintott, előrelépett, és fehér öklébe zárta a gyűrűt, hogy érezze rajta testem melegét.

- Vigyázz rá - kértem, és lovam véknyába nyomtam a sarkamat, de most Tormaigh nem akart mozdulni. Megcsaptam a szárral, csettintettem, és ekkor végre megkönnyebbülésemre és fájdalmamra elindult az erdei úton.

Nem néztem vissza."

- Részlet Kristian, Giles: Lancelot