Hiszel a sorsban? Hiszel abban,
hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van az
életben? Hiszed azt, hogy van utad? Hiszed azt, hogy ha megrekedtél egy ponton,
akkor jó eséllyel letértél a neked kijelölt útról? Hiszed, hogy az utunk eleve
el van rendelve? Vagy úgy hiszed, hogy az elágazásnál nincsen jó vagy rossz
irány, jó vagy rossz döntés, csak simán döntés létezik? Ha a napsütés felé
mész, akkor boldogság vár rád? Ha a sötétség felé ballagsz tovább, akkor a
szomorúság? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és
sodródsz az árral? .... és mi van akkor, ha fentről a bábozó úgy rángatja a
zsinórt, amin lóg törékeny kis tested, hogy lépned kell…akkor bármennyire is
küzdesz ellene, nincs más választásod, el kell lépned valamelyik irányba. Még
akkor is, ha eleinte nem meggyőződéssel teszed ezt. Rettenetesen fájnak az első
mozdulatok, talán még saját magadnak sem mered bevallani, hogy az általad már
jól ismert és megszokott út nem a sajátod, hanem egy távoli idegené, akit
réges-régen nem ismersz már, vagy legalábbis nagyon nem akarod felismerni, hogy
ez az ember tényleg te magad lettél. Aztán telnek a napok, a hetek, a hónapok
és belátod, hogy ez a megmagyarázhatatlan meggyőződés milliószor erősebb a te
sajátnak hitt akaratodnál.
Csodálatos utat jártál be előtte éveken át és te pontosan
tudod és érzed, hogy hiányzik minden pillanata, ami boldogsággal töltött el,
ahogyan azok is, amik fájtak, hiszen nincs jó rossz nélkül, fent lent nélkül,
kint bent nélkül….de egy idő után megérted, hogy ezen a
szinten megálltál és már nem fejlődsz tovább, és most bármennyire is kiszakad a
mellkasod, el kell indulnod. Döntést kell hoznod. Nem helyes vagy helytelen
döntést, csak döntést. Most neki kell vágnod az általad választott ösvénynek.
Vállalva azt, hogy hiába láttad a napsütést ebben az irányban, még nem biztos,
hogy ez lesz a boldogabb út, mert a választás következményében benne van az is,
hogy nem lesz jobb, mint volt….de tudod, legalább megpróbáltad, megadtad
magadnak az esélyt és minden erődet összeszedve, bármennyire is gyűlölted magad
azelőtt - próbát téve arra, hogy ezt egy mákszemnyire legyőzd - kitartottál a
döntésed mellett és kiléptél az egyik irányba, hogy változtass.
Tudtam, hogy az első lépés
csontig fog hatolni, azt is, hogy minden egyes tyúklépésnél egy kicsit majd
meghalok, majd újra és újra megteszem ezt, és amikor bent már atomjaimra
hullok, akkor egyszer csak majd megszületik a kislány, aki szereti magát. A
kislány, aki szereti az életet. A kislány, aki nem a sötét erdő mélyén bolyong
már, hanem szárnya összes tollának segítségével felrepül a felhők fölé és onnan
nézi a mesés tájat. Azt a tájat, ahol az ő útjai kacskaringóznak.
Csaló vagyok? Igen, meglehet, elcsaltam magamtól sok-sok érzést, aztán csaltam magamnak legalább ugyanennyit, amiket meg kellett élnem ahhoz, hogy eljussak megint a mélypontra. Hűtlen vagyok? Igen, mert hűtlen voltam saját magamhoz is és napjában többször átvertem magamat. Gonosz vagyok? Igen, mert biztosan a tökéletes pillanatot kellett volna kivárnom….várhattam volna, de akkor biztosan elvérzünk mindketten....
Szeretlek szívem minden
szeretetével és hálás vagyok Neked minden egyes percért, amivel megajándékoztál.
Minden jóért és minden rosszért is. Esélyt adtál nekem az új életre, megtanítottál
újra szeretni és kiemeltél a pokol legmélyebb bugyrából. Csoda volt az út, amin
jártunk, de valahol, a száraz levelek zörgése alatt volt egy kő, amiben
felbuktam. Rugdostam egy darabon, mintha focilabda volna, míg egyszer csak
berepült az erdőbe. Én utána szaladtam, gyorsan megkerestem, az egyik fának
csapódva érkezett a földre, ahol majdnem agyonütött egy katicát, de szerencsére
nem esett komolyabb baja a kis pöttyös bogárnak. Felvettem, majd kezemben a kis kövemmel vissza
akartam rohanni az ösvényemre…. de nem találtam a visszautat. Sokáig bolyongtam,
órákon, talán napokon is át és nagyon sötét helyeken jártam. Néha az erdő
életre kelt körülöttem és én elvesztem a szépség illúziójának érzésében. Aztán
mikor újra elaludtak a fák és a bokrok, nagyon féltem. Kétségbeesve és levegő
után kapkodva, reszketve kerestem a kijáratot a félelmetes útvesztőből. Aztán
mikor a remény halvány szikráját is elveszítettem, akkor éreztem, hogy valami rántott egyet
rajtam fentről. Tudattalan léptem ki a bábozóm által választott irányba, abban a hitben, hogy
így megtalálom az utat, amiről előtte letértem. Ám ezúttal nem ugyanoda
érkeztem. Ez az út egészen máshogyan nézett ki, nem borították sárga és barna
zörgő levelek, nem láttam a fákat, sem a bokrokat és virágok sem nyíltak körülöttem.
Itt mindent befedett a hó. Nem láttam, hogy mi van alatta, csak valahol elképesztően
messze, a távolban láttam egy fehér hegycsúcsot. Összetörve vágtam hát neki a
téli tájban a zarándoklatomnak, de szívem minden erejével hittem, hogy a
bábozóm tudta azt, amit most már én is…meg kell másznom a hegy legmagasabb
pontját és ezúttal nem nyújthatja nekem senki ide a kezét, hogy felhúzzon, ha
megcsúszik a lábam.
Tudom mire felérek, a hó már a
múlté lesz, újra kinyílik majd a természet és látni fogom, ahogyan életre kel
körülöttem a világ…meg kell tennem, különben az erdő fáinak ágai körém
tekerednek és addig szorítanak, amíg lélegzem.
Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van ebben az életben? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? Én úgy döntöttem, hogy hiszek és nem lebeghetek tovább, hanem meg kell tanulnom újra repülni…
B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése