Az út ott kezdődik amikor kilépünk a szállás ajtaján és elindulunk. Gondoltam ezt korábban. Akkor mi van azzal, hogy oda kell utazni, vagy készülődünk. Összepakolunk, vagy kitaláljuk, hogy elindulunk. Ahan. Végül is akkor nem is ott Saint Jean Pied de Port egyik szállásának az ajtajában van az út eleje? Vagy ahonnan a zarándok, túrázó, kalandor vagy kérdésekre választ kereső ember az elsőnek mondott napon elindul? Nem az életünk maga egy út, aminek lehet része egy ilyen kihívás is, persze nem kötelező jelleggel. Ahogy B mondta, ha egyszer megérint akkor vágysz rá, hogy ott légy és teljesítsd kihívásait. Persze a jutalmad sem maradhat el. Na valami hasonló gondolatok keringnek bennem már mióta kitűztük az indulás napját. Ami persze sok minden miatt változott. És pont nem akkor megyünk amit elsőnek megbeszéltünk, de ez van. Ja mikor indulunk? Pont egy hét múlva száll fel a repülőnk. Párizsba, hogy ott egy éjszaka után TGV-vel jussunk el a fent említett kis településre. Ahol március elejétől igencsak megpezsdül az élet és a világ minden tájáról érkeznek emberek, hogy az utuk ezen szakaszának vágjanak neki. Mi is ott leszünk. Sok lelki és fizikai teherrel, aminek egy részét biztosan letesszük az arra alkalmas helyeken. Szerzünk sok vízhólyagot, barátot, élményt, és nem mellékesen rengeteg kilométert a lábunkba. Pontosan nem is tudom mennyit, de olyan 800-at fogunk gyalogolni Spanyolország keleti feléből nyugatra. Izgulunk-e? Persze. Pedig B már egyszer volt és egyedül. Most ketten megyünk, de mégis. Hiszen a komfort zónánk határait fogjuk igencsak kitolni. És ezért kavarognak bennünk ezek a érzések. Ez a bejegyzés legyen az elsőnek nevezett, mert a mai világunkban kell, hogy legyen határ, pedig már az úton vagyunk, csak még nem értünk oda.....
.
Vigyázzon rátok az Univerzum! :)
VálaszTörlésKöszi, biztosan fog :)
Törlés