Buen camino por segunda vez

A forgatókönyvíróra is lehetne fogni, és sok minden másra is. Nem keresem az okát. Elfogadom, itt kell most lennem és végig kell menjek ismét. Lehet sokak számára érthetetlen, de egy okos embertől hallottam, aki egyszer felveszi a zarándok "cipőt", ő örökre zarándok marad. A két évvel ezelőtti utunk után többször mentem nagyobb távokat és általában mindnek volt lelki oka.

Szóval említettem, hogy itt vagyok. Hol is? Jelenleg Tenerifén. Ide menekültem. De mióta itt vagyok egyre inkább elkap az érzés, hogy nem ez az a hely ahol sok időt kell töltenem. Sőt jelenleg nincs olyan hely a világon. Akkor most mit csináljak? Zarándoklat. Hol van a legközelebbi induló pont. Mert ugye Covid és sok más miatt igencsak nehézkes utazgatni. Bar ez nem igaz.....

Na hol van? Liszabon. Onnan indul a portugál út. Mivel szemezgettünk B-vel anno ezzel az úttal, akkor ez hívogat most engem. Tegnap repjegy megvéve, fontos infók begyűjtve, már amennyit ilyen felkészüléssel lehet. Reggel pedig elindulok. Nem tudom mi vár rám. Kaland? Megtisztulás, netán új élet? Egyiksem, vagy talán minden. 

Ma még eljöttem a strandra ahová az elmúlt napokban kijártam. Útközben többször felmerültek kétségeim, ahogy ez lenni szokott. Jött azonnal a megerősítés is. Jó a gondolat. 

Egyik ilyen. Leszállok a buszról, megyek át a járdán és a szemem sarkában érzékelek valamit. Nem is tudom mi az, de oda kell nézzek. Na mit láttam. Egy srácon a jól ismert Caminos nyíl. Kék póló sárga nyíllal. Gyors előveszem a tájékozódasi képességem. Persze, hogy Liszabon és Santiago felé mutatott éppen. Kell ennél több? Nem hiszem.

Lehet nem fogok többet jelentkezni, de az is hogy minden nap írok egy kicsit. Tervezni nem szeretnék, mert ha nem úgy alakul, nem akarok bosszankodni.

Csak szeretni akarok, szeretni magam, a környezetem, az embereket és mindent. Ebbe pedig nem fér bele más romboló gondolat.

Ugyhogy buen camino chica <3

Búcsú

"- Elmentél volna búcsú nélkül - mondta. Nem kérdezte, mivel máris úton voltam, magam mögött hagyva Camelotot. - Ilyen könnyű otthagyni, Lancelot? Ez a bosszú?

Csaknem belevágtam a sarkam Tormaigh horpaszába. Egy részem szeretett volna hátra sem nézve elvágtatni az árnyékos úton. Egy másik részem pedig le akart ugrani a lóról, magához szorítani Guinevere-t, aztán válasszon szét száz ember ha tud.

- Így véltem a legjobbnak - válaszoltam. - Nem lehetünk barátok. Most nem. - Komolyan gondoltam, noha mintha valaki másnak a szája mondta volna.

- Tudom - felelte. Mintha pengét forgatott volna meg a mellemben.

Tormaigh nyihogott. Rámordultam, hogy maradjon csendben, miközben a tekintetem végigkutatta Guinevere arcának minden részletét. Nem hinném, hogy bármelyikünknek is megrebbent volna a pillája, amióta Guinevere hátralökte a csuklyáját.

- Nem tudom vissza térek-e - folytattam.

Bólintott. A szeme mindent elmondott, amit a szája elhallgatott. Az ajkát harapdálva hátralépett.

- Vigyázz magadra Lancelot.

Kiserkedtek a könnyek. Az ő szeméből és az enyémből.

A zubbonyom alá nyúltam, megmarkoltam a nyakamban viselt gyűrűket, keményen megrántottam őket, eltépve a szíjat.

Egy pillanatig csak ültem ott, Guinevere-t néztem, és arra gondoltam, milyen igazságtalan ez az egész. Hát nem én találtam meg? Nem mi találtuk meg egymást? Jóval ez előtt?

- Tessék - hajoltam ki a nyeregből, és odaadtam neki a kisebb gyűrűt. Valaha az övé volt. Legyen ismét az övé. - Nem tarthatom meg - mondtam, és képtelen voltam nyelni.

Azt hittem, tiltakozni fog, hogy tartsam meg azt az ezüstgyűrűt. Talán reménykedtem is ebben, de ő bólintott, előrelépett, és fehér öklébe zárta a gyűrűt, hogy érezze rajta testem melegét.

- Vigyázz rá - kértem, és lovam véknyába nyomtam a sarkamat, de most Tormaigh nem akart mozdulni. Megcsaptam a szárral, csettintettem, és ekkor végre megkönnyebbülésemre és fájdalmamra elindult az erdei úton.

Nem néztem vissza."

- Részlet Kristian, Giles: Lancelot

Miben hiszel igazán?

Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van az életben? Hiszed azt, hogy van utad? Hiszed azt, hogy ha megrekedtél egy ponton, akkor jó eséllyel letértél a neked kijelölt útról? Hiszed, hogy az utunk eleve el van rendelve? Vagy úgy hiszed, hogy az elágazásnál nincsen jó vagy rossz irány, jó vagy rossz döntés, csak simán döntés létezik? Ha a napsütés felé mész, akkor boldogság vár rád? Ha a sötétség felé ballagsz tovább, akkor a szomorúság? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? .... és mi van akkor, ha fentről a bábozó úgy rángatja a zsinórt, amin lóg törékeny kis tested, hogy lépned kell…akkor bármennyire is küzdesz ellene, nincs más választásod, el kell lépned valamelyik irányba. Még akkor is, ha eleinte nem meggyőződéssel teszed ezt. Rettenetesen fájnak az első mozdulatok, talán még saját magadnak sem mered bevallani, hogy az általad már jól ismert és megszokott út nem a sajátod, hanem egy távoli idegené, akit réges-régen nem ismersz már, vagy legalábbis nagyon nem akarod felismerni, hogy ez az ember tényleg te magad lettél. Aztán telnek a napok, a hetek, a hónapok és belátod, hogy ez a megmagyarázhatatlan meggyőződés milliószor erősebb a te sajátnak hitt akaratodnál. 

Csodálatos utat jártál be előtte éveken át és te pontosan tudod és érzed, hogy hiányzik minden pillanata, ami boldogsággal töltött el, ahogyan azok is, amik fájtak, hiszen nincs jó rossz nélkül, fent lent nélkül, kint bent nélkül….de egy idő után megérted, hogy ezen a szinten megálltál és már nem fejlődsz tovább, és most bármennyire is kiszakad a mellkasod, el kell indulnod. Döntést kell hoznod. Nem helyes vagy helytelen döntést, csak döntést. Most neki kell vágnod az általad választott ösvénynek. Vállalva azt, hogy hiába láttad a napsütést ebben az irányban, még nem biztos, hogy ez lesz a boldogabb út, mert a választás következményében benne van az is, hogy nem lesz jobb, mint volt….de tudod, legalább megpróbáltad, megadtad magadnak az esélyt és minden erődet összeszedve, bármennyire is gyűlölted magad azelőtt - próbát téve arra, hogy ezt egy mákszemnyire legyőzd - kitartottál a döntésed mellett és kiléptél az egyik irányba, hogy változtass.

Tudtam, hogy az első lépés csontig fog hatolni, azt is, hogy minden egyes tyúklépésnél egy kicsit majd meghalok, majd újra és újra megteszem ezt, és amikor bent már atomjaimra hullok, akkor egyszer csak majd megszületik a kislány, aki szereti magát. A kislány, aki szereti az életet. A kislány, aki nem a sötét erdő mélyén bolyong már, hanem szárnya összes tollának segítségével felrepül a felhők fölé és onnan nézi a mesés tájat. Azt a tájat, ahol az ő útjai kacskaringóznak.

Csaló vagyok? Igen, meglehet, elcsaltam magamtól sok-sok érzést, aztán csaltam magamnak legalább ugyanennyit, amiket meg kellett élnem ahhoz, hogy eljussak megint a mélypontra. Hűtlen vagyok? Igen, mert hűtlen voltam saját magamhoz is és napjában többször átvertem magamat.  Gonosz vagyok? Igen, mert biztosan a tökéletes pillanatot kellett volna kivárnom….várhattam volna, de akkor biztosan elvérzünk mindketten....

Szeretlek szívem minden szeretetével és hálás vagyok Neked minden egyes percért, amivel megajándékoztál. Minden jóért és minden rosszért is. Esélyt adtál nekem az új életre, megtanítottál újra szeretni és kiemeltél a pokol legmélyebb bugyrából. Csoda volt az út, amin jártunk, de valahol, a száraz levelek zörgése alatt volt egy kő, amiben felbuktam. Rugdostam egy darabon, mintha focilabda volna, míg egyszer csak berepült az erdőbe. Én utána szaladtam, gyorsan megkerestem, az egyik fának csapódva érkezett a földre, ahol majdnem agyonütött egy katicát, de szerencsére nem esett komolyabb baja a kis pöttyös bogárnak. Felvettem, majd kezemben a kis kövemmel vissza akartam rohanni az ösvényemre…. de nem találtam a visszautat. Sokáig bolyongtam, órákon, talán napokon is át és nagyon sötét helyeken jártam. Néha az erdő életre kelt körülöttem és én elvesztem a szépség illúziójának érzésében. Aztán mikor újra elaludtak a fák és a bokrok, nagyon féltem. Kétségbeesve és levegő után kapkodva, reszketve kerestem a kijáratot a félelmetes útvesztőből. Aztán mikor a remény halvány szikráját is elveszítettem, akkor éreztem, hogy valami rántott egyet rajtam fentről. Tudattalan léptem ki a bábozóm által választott irányba, abban a hitben, hogy így megtalálom az utat, amiről előtte letértem. Ám ezúttal nem ugyanoda érkeztem. Ez az út egészen máshogyan nézett ki, nem borították sárga és barna zörgő levelek, nem láttam a fákat, sem a bokrokat és virágok sem nyíltak körülöttem. Itt mindent befedett a hó. Nem láttam, hogy mi van alatta, csak valahol elképesztően messze, a távolban láttam egy fehér hegycsúcsot. Összetörve vágtam hát neki a téli tájban a zarándoklatomnak, de szívem minden erejével hittem, hogy a bábozóm tudta azt, amit most már én is…meg kell másznom a hegy legmagasabb pontját és ezúttal nem nyújthatja nekem senki ide a kezét, hogy felhúzzon, ha megcsúszik a lábam.

Tudom mire felérek, a hó már a múlté lesz, újra kinyílik majd a természet és látni fogom, ahogyan életre kel körülöttem a világ…meg kell tennem, különben az erdő fáinak ágai körém tekerednek és addig szorítanak, amíg lélegzem.

Hiszel a sorsban? Hiszel abban, hogy rendeltetésünk van ezen a világon? Hiszed, hogy küldetésünk van ebben az életben? Hogy hiszed? Hiszel egyáltalán valamiben vagy csak lebegsz és sodródsz az árral? Én úgy döntöttem, hogy hiszek és nem lebeghetek tovább, hanem meg kell tanulnom újra repülni…

B.

A hűség

 Kérlek akik olvassátok, magatoknak tegyetek ígéretet és ahhoz legyetek hűek!

"A hűség döntése csendes, belső ünnepség, önmagamnak tett ígéret. Nem függ össze csinnadrattás esküvővel és bármilyen egyház előtt tett holtomiglan-holtodiglan ígérettel. A fogadalmat egyedül teszem, szívemre tett kézzel, vagy a nélkül, tehát valójában nélküled állok ott és akkor, mert a hűség egyszemélyes jelenlét. Az, hogy kibe szeretek bele akaratlan, sodró, gyönyörű zuhanásban az soha nem az én döntésem. Az, hogy kit szeretek egy életen át, mindig az én döntésem marad, és ez nem változik. Ha bezárok ajtót, ablakot, és eldobom a kulcsot, attól még nem maradsz velem. Akkor majd kikúszol a küszöb alatt, de ha maradsz, erre nem lehet más okod, mint az, hogy szeretsz, és döntöttél. Az még nem hűség, ha gyáva vagy a hűtlenséghez, ha titkos szobákban jársz-kelsz nélkülem, idegen, angyalhangú nőket kívánva, vágyva. Ha a szeretet valódi, akkor is hűséges maradsz, amikor nehéz szeretni, amikor nem vagyok szerethető, amikor még magamat sem szeretem."

kiralyeszter.com

A gödör mélyén

 Voltál már olyan helyzetben, mikor azt érezted, hog, lógsz a szakadék szélén és csak egy valami/vagy valaki tart attól, hogy belezuhanj? Szerintem igen. Az a gáz amikor az az egy szál elszakad és ordítva zuhansz, rettegve a mélytől a sötétségtől. Ordítasz, hogy mentsenek ki. Semmi. A zuhanást nem lehet megállítani. Ha ezt elfogadod akkor rájössz, hogy hol is vagy. Egy olyan helyen ahol biztos a lábad alatt a föld és nincs is sötét. Zuhanni sem zuhantál, csak azt hitted. Átvert az agyad. Így amit hallottál, lehet nem is a te hanem valaki más kiabálása volt? Passz. Majd idővel kiderül..........

B

 Ölelnélek, csókolnálak,

De nem talállak sehol,

A hóban a lábnyomod, 

A szélben a mosolyod

Keresem

Lehet csak álom voltál 

S most érbedni kell,  

Ébredni muszály, hiszen 

Az álom után jön a keserű valóság.

Mikor ott voltál mellettem 

És foghattam a kezed

Bármi ami félelmetes

Nem szegte lelkemet

Most, hogy felkeltem 

A rideg valóság marcangolja testem

Nap végén visszatérek álmomba

Majd kereslek szerelmem

A boldogság ára

 Van az univerumunknak egy komoly mozgató rugója. Karmának hívják. B márciusi bejegyzése is régen volt, de azelőtt meg csak októberben jelentkezett és csak is ő. Én hirtelen azt sem tudnám megmondani mikor írtam ide ki a gondolataim. Jó régen volt. Meg fogom keresni, pedig két hete egy álmatlan éjszakán végigolvastam a kalandjainkat és a gondolataink folyamát. Mirért volt álmatlan? Mert van az amikor azt érzi az ember, hogy valami közeledik. Nem tudja mi de olyan nyugtalanító, hátborzongató. Biztosan sokan ismerik ezt az érzést. Akkor még fel sem ismered, csak ott van a tudat alatt, hogy ahhh. Aztán mikor lecsap aminek az előszelét érezted, na akkor ugrik be az első sokk után, hogy szóval ez volt amiért éreztem valamit, csak nem tudtam mit. Ilyen előérzetek általában sorsfordító események előtt szokták kicsit előkészíteni a terepen. Na nem olyan jól, hanem éppen csak annyira, hogy én szóltam :D 

Volt egy pár ilyenem, pl akkor amikor jelentős mennyiségű pénzt veszítettem a devizatőzsdén, vagy mikor elküldtek a bankból. Megváltozott akkor is és most is az életem, legfőképpen a hétköznapjaim. 

A blog címe a boldogság ára. Hogy fogunk ide visszakanyarodni? Egyszerűen, így. Mindennek ára van. Az univerzum pedig könyörtelenül követeli a jussát. Mondhatjuk azt is én már régóta csak fizetek, mert általaban fizetni rossz :). Honnan tudjuk, hogy ott ahol mi a boldogságot várjuk előre vagy utólag kell fizetni. A másik pedig, hogy hajlamosak vagyunk elmenni a "hétköznapi" boldogságunk mellett, mert az van. Nem csak azok a jó dolgok amik impulzus szerűen érkeznek, hanem a hömpölygő hullámok is, csak azokat nehezebb észrevenni. Szeretném hinni, hogy most ha úgy nézem akkor lehet előre fizetek egy hatalmas dologért, meg egy kicsit utólag is....

Akkor végül is mi a boldogság ára? Sok sok minden, de azt tudom, ha nagyon boldog akarok lenni akkor sokat kell fizetni, ha pedig megelégszem a kicsivel, akkor az olcsóbb. Nagyon boldog akarok lenni, úgyhogy elé megyek a karmának :)