Elmúlás...

2019. október 16.

Lassan öt éve már, hogy megéreztem milyen az elmúlás. Minden zsigeremben, minden porcikámban, a fejem búbjától egészen a kislábujjamig. Megmagyarázhatatlan érzés és nagyon idegen. Mintha a mellkasodban egy nagyon súlyos tömb lenne és nem akarna szűnni a nyomás. Mintha nagyon fájna odabent valami, de nem úgy, mint mikor lüktet a mellkasod futás után és nem úgy, mint mikor beleharapsz a fagyiba és jön az agyfagy és nem is úgy, mint amikor görcsöl az epéd és miután lokalizálod a kritikus pontot, amibe próbálsz lyukat vájni ökölbe szorított kezeddel masszírozás címszó alatt, miközben a másikkal eszeveszetten keresed a táskád mélyén a nospát s közben bevillan, hogy a kis gyógyszeres "mindentbele" neszesszert reggel kitetted a konyhapultra otthon....nem. Ez nem úgy fáj. Ez valami egészen más. Ez fáj, de nem úgy, hanem inkább mentálisan. De a szellemi fájdalom néha már olyan nagy, hogy fizikálisan is érzed. 

Én nem vagyok az a sírós fajta. Egyszerűen egy ideig nem jön. Tartom, tartogatom, amíg egyszer csak már szétfeszít odabent az epegörcsre hajazó lángolás és akkor hadd szóljon. Pontosan akkor, amikor eljött az ideje. De addig még nem jött el. Addig még csak táncolok valaminek a nagyon szélén. Olyan ez, mint a szakadék peremén egyensúlyozni. Leesel vagy sem, leesel vagy sem. Ha lenézel biztosan leesel, ha pedig az ég felé fordítod a tekinteted jobbára fent maradsz vagy talán olyan nagyon megszédülsz, hogy éppen az ránt majd le a mélységbe. De amíg csak ott táncolok annak a  valaminek a nagyon szélén, addig se nem fáj és se nem jó. Olyan üres az egész. Azon gondolkodom, mit kellene éreznem, vagy vajon hol van az a nyavalyás érzés, ami ott mélyen szunnyad és majd egyszer csak hirtelen előtör belőlem. Aztán megtörténik....

1. Fenn maradsz: Kaptam azt a képességet odafentről, hogy nagyon erős a hátam. Ha 2 kilót nyom a zsákom azt játszva elviszem. Ha 200 van belepakolva, azt is cipelem. Klasszul. Ügyesen. Egy darabig....

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egyszerűen vannak dolgok, amik már nem érintenek meg. Gondolom ilyenkor. Nem érzek velük kapcsolatban semmit. Gondolom ezt is ilyenkor. Tényleg semmit. Még mindig gondolom. Talán mások szemében ez érzéketlenségnek tűnhet, ám nem az. Ezt sosem gondolom, de valóban így van. Ilyenkor Pének szegezem a kérdést. 

- Szerinted érzéketlen vagyok? 

- Nem. Nem vagy az. 

- Szerintem sem. 

Az esetek többségében azzal vígasztalom magam, hogy az élet megkeményített és ez tök normális dolog. Ilyenkor még rendre meg vagyok győződve róla, hogy kemény vagyok és simán viszem a kétszáz kilós pakkot Rómáig és vissza. Gyalog. 

2. Leesel: Nincs visszaút. Lezuhantál. Minden szétesik. Te magad is. Végtagjaid, mint a rongybabának, szanaszét hevernek körülötted mindenhol a földön. Nincs kép és nincs hang. Nincs alternatíva. Nincs jó vagy rossz döntés. Nincs út és nincs kiút. Hogy teherbíró képességed volt-e előtte az itt már édes mindegy, mert a becsapódásnak köszönhetően tested apró darabokra hullott szét és a mindent elbíró hátad valahol a lábujjaid körül hever. 

Ha most lenne visszajátszás gomb, akkor azt mondanám tekerjünk vissza a valaminek a nagyon szélén való táncolás első pillanatához. 

Oké. Szóval ne nézz le, mert akkor biztosan leesel és nincs is ott semmi a mélységben, ami annyira vonzó lenne. Felfelé se nézz, mert majdnem biztos, hogy akkor beleszédülsz a látványba és egyébként sem biztos, hogy állandóan emelt fővel kell járnod. Tudod mit? Nézz előre. Igen. Benne van, hogy így sem megy majd az egyensúlyozás, de több, mint valószínű, hogy sikerülni fog és el tudsz táncolni a biztonságos helyig. Oda, ahol már nincs szakadék. Csak adj időt magadnak. Akkor fogsz odaérni, amikor már eljött az ideje. Lehet, hogy ez se nem jó és nem is rossz, de talán pont ennek van itt az ideje. Az ürességnek. Nem kell cipelned a zsákokat és főleg nem a mások holmiját. Elég a sajátod. A túl sok súly - bármit is kaptál te odafentről - csak hirtelen lerántana egy rossz mozdulatnál. Nézz előre, sose bámuld a földet, néha fordítsd a tekinteted az ég felé, a megoldások is onnan jönnek, de nem kell, hogy állandóan tátott szájjal a fentieket bámuld. Ők úgyis mindig rajtad tartják majd a szemüket... 

Szóval ott táncoltam a szakadék szélén és éreztem, hogy üres vagyok. Sírni nem tudok vagy tán nem is akarok. Pedig tudom, hogy félek és azt is, hogy a legjobb megoldás mégis csak az volna. Ha más nem, enyhül a szorítás a mellkasban. Tudjátok. Az a nem fizikális, hanem mentális. Aztán egyszer csak jött, egyszerre mind a 200 kiló.....és elsirattam. 93 év egy apró urnában. Egy erős, mosolygós és örökmozgó apa, nagypapa, dédi.....remélem a harmónikás kislány átkísért a kapudon ❤

Hol vagytok színek?

Néha egyáltalán nem az történik velünk, amit előre eltervezünk. Kigondoljuk milyen jó volna...és mennyire csodás lenne....aztán, hogy ó, de állati jó lesz majd nekünk. Végül meg placcs….olyan elemi erővel csapódunk a betonba, hogy végtagjaink szétzúzódva terülnek szerte széjjel körülöttünk.
Az élet mostanában rohanós. Nagyon. Néha úgy érzem nincs idő semmire sem, aminek vadul hangot is adok. Talán éppen ez az oka annak, hogy munkaszüneti nap hajnalán, már 4-kor fent kukorékolok, ahelyett, hogy vígan húznám a lóbőrt. Éppen úgy, mint most. Pé még a hálóban, én meg a nappaliban pötyögök. Lehetőleg úgy, hogy véletlenül se rezzenjen fel egy hangosabb billentyű csapásra vagy nem túl fiatal laptopom zörgő hangjára. A kisebbik Pé - aki fehér és szőrös, és óriás kutyává cseperedett az elmúlt egy év alatt - meg égnek csapott pacskerrel, hangosan horkol a kanapén. Kicsit büdi és már nagyon is égető lenne egy újabb fürdés. De hát nincs idő, ugye...szerda hajnalban meg nyilvánvalóan nem verhetem fel legszebb álmából, hogy pancsoljunk. Nem, nem. Az legyen az én bajom, hogy nincs időm.
Aztán felnézek a könyvespolcra és sóvárgom a bele nem lapozott könyvek után és ezt a fajta éhségem meg megpróbálom csillapítani azzal, hogy minél több könyvcímet szedek össze a nagyvilágból, hogy aztán a jó hosszúnak ígérkező karácsonyi szünetben semmi mást ne csinálhassak, csak egy plédbe csavarodva, az olvasós székemben, egy jó tejes kávé mellett kiolvassam az összes betűt a lapokról, hogy aztán üresen tátongjanak tovább azok a fránya könyvek.
Szóval most az van, hogy napi 8 óra odalent és utána minden, ami kineziológia meg kölykök, idefent. Kicsit húzós, de most így kell lennie és nem para, hiszen ezen is túl leszünk majd egyszer. Egyébként jó, szeretem és élvezem a pörgést. Egy darabig. Mert aztán jön a feszített tempó és egyszer csak azt veszem észre, hogy szivárvány színem kezd fakulni és a kislány odabent nem mosolyog eleget, pedig hát amúgy vigyorgós és jókedvű mindig...végül aztán döntök. Jó, akkor hát ez is van valamiért. És jön a jól bevált módszer, húzzunk angyalkártyát, ez eddig is bevált és még akkor is használ, ha nem mindig akarok szembenézni a valósággal. Végülis ők azt is megmondták, hogy gyerekek mindenek felett és tökre igazuk lett. Úgyhogy kártya. Húzás. Megmondta. Átmeneti nehéz időszak, ő majd segít. Hát jó. Akkor sürgetve elsiratom kellően megélt legújabb érzelmeimet, kievickélek az önsajnálatból és egy kisebb virtuális sallerrel visszakáózom magam a valóságba. Megrázom magam és gyorsan elmegyek megkeresni színskálámról elvesztett árnyalataimat. Ha megvannak, ígérem megosztom veletek, aljas módon elhanyagolt blogomon keresztül.

Az este, ami 10-ből 15-ös volt :)

Régóta ígérem a road trip befejezését, de hiába. És az az érzésem, hogy az útinapló befejezéséhez való görcsös ragaszkodásom következtében kissé korlátozom magam abban, hogy így aztán egyéb bejegyzéseim lássanak napvilágot, pedig annyi minden kikívánkozna belőlem nap, mint nap, úgyhogy főleg tán saját és persze néhány cuki, lelkes és állandó blogolvasóm nagy örömére tádáááám, írok tovább és nem linkeskedem el ezúttal, ígérem.

Az európai turnénk közepe-vége bevallom töredelmesen.....még nem fog megszületni, de jó hír, hogy már belekezdtem. Biztosan eljön az idő, de ó kár volna ígérni bármi meggondolatlant is. Majd egyszer csak napvilágot lát 🙅 addig is köszönöm a türelmet.

De szóval írnom meg kell, azt érzem, nagyon is, mert az élet zajlik és sok-sok történés van körülöttünk, velünk, bennünk.

Ez pedig most egy olyan nagy újra egymásra találós, mert egymást már réges régóta nem látós, ölelkezős, mulatós történet lesz.

Szóval voltak azok az esték, amikor pontozva értékeltünk mindent. Jobban mondva M 💗 szeretett öt, azaz öt pontokat adni egy-egy bulira. Ha jól emlékszem, ez a pontozós téma valamelyik főzős műsorban volt nagy divat. Egyszer Pajtással mi is csináltunk egy főzős estét, igazából én főztem, ők meg ettek 😏 és annyi meggybort ittunk a - hát már nem emlékszem mennyire jól sikerült - vacsi mellé, hogy az egyik pillanatban Misi alatt összetört a szék. Igen, ez egyike volt az ötből ötös estéinknek 😝

Az utolsó ilyen pontozós estém emléke pedig egy februári Hernan Cattaneo bulira nyúlik vissza. Ez volt az utolsó bulink... pontosan egy héttel a baleset előtt. Azon az estén valamiért már nem csak öt pontot érdemelt a művész úr, a társaság, a miliő, a minden, hanem egyenesen tízet. Ahan…. azt mondta hajnalban, mikor Ancsi kapualjában kirakott minket a taxi, hogy "Böbi! Ez az este tízből tízes volt 💓" Ühüm, dünnyögtem, szerintem is 💗

Három év múlva egy nyári napon újra bejelentették, hogy argentin kedvencünk Magyarországra látogat. Persze a három év alatt többször is pörgette kis hazánkban a lemezeket, de egy porcikám sem kívánta volna újra meghallgatni 💓nélküle💓. Nem. Az volt a mi tízből tízes esténk és ennek az emlékét nem adtam volna egykönnyen.

Ezúttal viszont egy nappali akváriumos bulira hívták argentin szerelmemet ( M is tudta, P is tudja, nyílt titok nálunk, hogy ha Hernan feleségül kérne, habozás nélkül hozzá mennék😂😂) és amikor megláttam a plakátot, akkor tudtam, hogy ez lesz az. Péhez fordultam és közöltem vele, hogy ezúttal ott kell lennünk.

A buli délután kettőkor kezdődött, én már reggel 5-kor fent kukorékoltam. Olyan görcs volt a gyomromban egész nap, hogy még a hajsütögetés mellé elfogyasztott két pohár irsai sem oldotta a szorítást, de nem baj, továbbra is azt gondoltam, hogy ott kell lennünk, majd csak lesz valahogy. Pé egyébként többször elmondta, hogy bármikor leléphetünk, egy szavamba kerül és ott hagyjuk az egész hajcihőt.

Az út Bélus lakásától az akváriumig nem egészen 15 percet vesz igénybe....gyalog. Ezen 15 perc alatt háromszor kellett megállnunk pisilni és nem gondolnám, hogy a bor volt a ludas. Sokkal inkább régi, szinte már elfeledett cimborám, mr. pánik, csupa-csupa kisbetűvel, nehogy már azt gondolja, hogy ő itt valaki. De nagy nehezen, minden szerencsétlenkedésemmel együtt csak sikerült belépnünk az akva teraszára és tudjátok mi fogadott bennünket ott? A kis pihém 👼

… a délután, ami újra 10-ből 10-et érdemelt. A buli felénél a ragyogó napsütést felváltotta a szakadó eső és mi bőrig ázva, mezítláb roptuk, vadonás újonnan kötött barátságaink közepette. Minél jobban szakadt, annál jobban éltük minden percét a pillanatnak és a ritmusoknak, mintha csak fentről is azt üzente volna valaki, hogy ez egy különleges alkalom. Mintha csak....💓  

Na, de ez a nap, nem az a nap, ami a címben is szerepel, csak kissé elkalandoztam és persze ez is egy olyan nap volt, amiről szerettem volna annak idején írni, de végül sosem született meg az írás.

Szóval ez a szóban forgó este úgy volt, hogy Noncsi kistesómék végre valahára hazajöttek ikeájéktól és ezt megünnepelvén vagy talán csak teljességgel véletlenül egy időpontra esett a kettő, de ekkor épp Norman Cook (aka Fatboy Slim) is Budapestre hozta (szerintem) élete legeslegfainabb szettjét ✌ Így történt, hogy egyszerre örülhettünk a viszontlátásnak és Fatboy Slimnek 🎉🎈🎆

Aztán volt még valaki, aki szintén Magyarországon tengette napjait, "tök véletlenül" ezen a hétvégén. Az ausztrál családunk egy személyben, Daniel.

Daniellel annak idején Mogyikám által ismerkedtünk meg, mert usás haknija során összecimboráltak olyannyira, hogy lehozta egy Balaton Soundra hozzánk. Kettőjük románca végül el sem kezdődött, viszont Daniel és köztünk (főleg Misi és közte) valami olyan megmagyarázhatatlanul szoros barátság alakult ki, amit mi aztán csak aussie-hungarian familyként aposztrofáltunk. A következő évi soundra már teljes farkasfalkájával jött vissza Danielünk és valóban kenguru-szürkemarha 😂😂 családként funkcionáltunk. A terv az volt, ha a halak már ettek eleget, akkor mehetünk Ausztráliába delfinek hátáról kengurukra vadászni.....ebbe most ne is menjünk jobban bele.

Szóval Daniel egy igazi jóbarát volt számunkra. Aztán, mint oly sok mindenki mással, vele is megszakadt a kapcsolat. Ezúttal azonban nem Ő volt az, aki soha az életben többet nem keresett. Én nem álltam készen az újabb találkozásra, de az igazat megvallva, nagyon a kapcsolattartásra sem. Olyan nagyon fájt még csak gondolni is rá.

És aztán eljött ez a több szempontból is olyan nagyon különleges nap. Újra látom a kistesóm 👭 , újra hallom fatboy slimet 😎 és nem tudtam nem észre venni Daniel boldog budapesti posztját, hogy ismét az általa oly nagyon szeretett országban lődörög.

No, gondoltam, akkor majd most. Én készen állok és őszintén szólva hiányzik nekem ez a nagy kenguru a sok-sok jóságával és a hatalmas szívével együtt. Úgyhogy megkértem, hogy csatlakozzon Ő is az esténkhez.

A válasz egy kép formájában érkezett meg, miközben a Bazilika előtt térdelve hálát ad az üzenetünkért és a viszontlátásért 😆🙏 Hát Ő Daniel. Igen, ilyen és ehhez hasonló.

Az esténk az év bulija volt, ez biztos. Nem tudom elképzelni, hogy lesz olyan este, ami ezt übereli az idén. Ámbár minden évben megkapja egy buli ezt a nemes címet, ami kb olyan március környékén szokott megtörténni és aztán augusztusban jön egy másik, ami felülmúlja az előzőt és végül decemberben egy harmadik, ami ugyan nem múlja felül, de tökre megközelíti az első kettőt.

De ez...…..ez az este tökéletes volt. Szeretet, öröm, nosztalgia kézen fogva az új életutak történeteivel, kenguruk, fröccsök, tesók, aussie-magyar család, bázmeeeggg és miáfász, fatboy….ahhhh…..és akkor a napkelte első sugarait kísérve elhangzott a bűvös mondat kicsit könnyes szemmel, de most nem szomorúan pityergősen, hanem olyan jó érzésesen pityergősen.....

Gyerekek! Ez az este 10-ből 15-ös volt.

Hogy éreztük-e az éjszaka során "the good vibes around us"?

Mondhatni...….🙌💗😇

ps.: Köszönjük M, hogy mindig megvarázsolod az életünket ❤

Futok

Az van, hogy futok. Ééén, aki lázadásból végig sétáltam annak idején a coopereket. Ééén, aki képes voltam havi bajt szimulálni, csak hogy ne kelljen a kötelező éves felmérőket lefutnom. Ééééén, aki legszívesebben elhánytam volna magam, ha csak a salakra kellett néznem, mert féltem, hogy ha ránézek, akkor futnom kell. Olyan ez, mint amikor a tanárnéni kérdez valamit, de minél inkább el akarod kerülni a tekintetét, annál inkább összeakad a tiéd az övével és holt biztos, hogy téged fog felszólítani, a választ pedig esélytelen, hogy tudod. Hát valami ilyesmit vártam sulis éveim során a salaktól is. Hogy majd magához vonszol és picsán rúg, hogy nosza Örzse, kocogjál csak pár kört. Egyébként mindenféle sportot előszeretettel űztem én, ami nyilvánvalóan futással járt együtt. Ha azt mondták kézizni, kosarazni, zsámolylabdázni (úúú erre emlékeztek mennyire nagy királyság volt?), röpizni, kiütőzni, sorversenyezni, focizni, akármit is kell csinálni, az elsők között voltam, aki sorakozott, de ahhh…...gyűlöltem az egész futás mizériát és azt is, aki erőltette. Óó Mariann, mennyire imádtalak és mégis mennyire utáltalak, amikor azt mondtad, hogy a gimitől fussunk ki a pályáig...hát nem is tudom, nem egészen 3-400 méter lehet? Pfffff…….😏
Erre idén januárban nagy ötletem támadt. Mivel kisPével egyébként is imádunk a gáton hesszelni és ő lazán felszántja oda-vissza háromszor a távot minden komolyabb erőfeszítés nélkül, a következőket találtam mondani a nagyPének: Te Pityusz! Fussunk! Lesz, ami lesz. Sanszos, hogy kb 22,8 méter után azt mondom, hogy baromi rossz ötlet volt és újra befejeztem egy életre futópályafutásom, de akkor is. Próbáljuk meg. Pityu nagy futó volt egyébként. Egyszer úgy gondolta elindul a maratoni távon is, de nem engedtem neki, tekintettel arra, hogy előtte fél évig 100 métert sem edzett, pedig amúgy meg tudta volna csinálni. Tudom. Ismerem. Nem ismeri a lehetetlent. Na, de ez a maraton végül nem játszott. Viszont járt rendszeresen futóversenyekre és tök ügyes volt.
Én meg😕.....én egyszer mondtam Misinek, hogy ha sikerül a szigorlatom fősulin, futok vele 2 km-t.....a szigorlatom sikerült. Majdnem főbe lőttem magam, hogy ilyen ígéretet tettem és megfogadtam, hogy soha, de soha többet egy métert sem. Én ezt utáloooooom!!!
Hát nem tudom volt-e rajtam kívül még egy ilyen ember a világon - nem hinném - de legalább futás iránti nemtetszésem mindig büszkén kinyilvánítottam és felvállaltam.
Na, de ezúttal még tervet is készítettünk. A nagy terv pedig úgy hangzott, hogy az idei pákász futamig lenyomom az 5 km-t 💪. Láttam P mosolyog a bajsza alatt, de én tudtam, amit tudtam és mondom hiába kuncogsz barátom, ennél több nekem fix, hogy nem fog menni és még ez is kérdéses...höhöhö 😝
Így történt, hogy valamikor január közepén, az idei tél leghidegebb hetei egyikén belecsaptunk a lecsóba és hóban, fagyban, esőben, szélben minden reggel, még sötétben kimentünk futni. Első alkalommal azt hiszem icipicivel több, mint 1 km-t futottunk. Óriási érzés volt, hogy nem adtam fel az ötödik lépés után. Hát mondom ez frankón jó. De, hogy ebből hogy lesz szeptemberre 5000 méter? Jó, jó, de azért annyira meg nem is jó. Viszont kisPével futni móka és kacagás, mert a kis pupák mindig ott ugrál a lábam előtt és kitúr a sávomból, aztán hol előre rohan és megkergeti a nyuszikat, hol lemarad és végig szaglássza az összes idegen kutyák által oldalba vizelt oszlopot, majd sprintben utánunk ered és újra átveszi a sávomat a kis genya 😆 hát imádom. Egyébként szerelmes vagyok a kutyámba, minden túlzás nélkül. Szerintem ez már nem is normális amúgy, de ettől még igaz 🙆💓🐕
Na, de ne kalandozzak el ennyire. Szóval ott tartottunk, hogy bő egy kilométerecske után nem igazán hittem azt el, hogy ebből bármi is megszülethet szeptember végére, de azért ha már ilyen frankón kiterveltem, akkor úgy voltam vele, hogy mégiscsak meg kellene ezt valahogyan valósítani. De aztán teltek a napok meg a hetek és fura módon elkezdtem élvezni ezt a buta futkosást. Picivel mindig megtoldottuk az előző távot és kb úgy féltávnál egészen könnyűnek kezdtem érezni magam minden alkalommal, függetlenül attól, hogy éppen hány km volt a terv. Még applikációt is töltöttem le magamnak, amiben Erős Antónia folyamatosan kommentálja a történteket. Eskü, hogy az ő hangja mond mindent.
És március 13-án csoda történt...…
Tádáááááámmmmmmm…..

Igen, igen, igen, ez itt én vagyok kérem szépen 🙋🙈🙉🙊
Ez a blog most nem az a blog, amikor "a lehetetlen nem létezik" téma boncolgatásába kezdek bele. Nooo, noooo….olyan már volt és még biztosan lesz is, most csak simán és röviden annyi, hogy k...vára meg lehet csinálni bármit, amit akarunk, szóval végülis akkor a lehetetlen nem létezik, ugye?
Mariann ofő, Zsuzsi futónagykövetasszony nagy nagy taps Nektek és köszönet 💜 kinek azért, mert erőltette, kinek azért, mert a futásmániájával mintát mutatott 😊
Ja és egy picit magamat is hátba veregetem, végülis egy kicsit én is hozzátettem 😉
Megígérem, hogy a következő bejegyzés most már tényleg a rotterdami stopoverünkről fog szólni, bizisten már készülőben van 🙏
Szumma szummárum fuss, buli, fuss 🏃💓🐕💪

Made in "Szmájlend"

Kicsit elmaradtam az írással és valóban nem ez lenne a soron következő, de muszáj beiktatnom egy kis intermezzot, mert különben sosem érem utol magam az időben. Bár tény, időutazni baromi jó dolog lehet. Mit lehet? Hát pont most csináltuk és tudom, hogy baromi jó volt ✈
Szóval, októberre tervben volt egy dohai út, mert úgy gondoltuk éppen itt az ideje meglátogatni a Takács-Karancsi családot a messzi emirátusokban. Végül ez a terv füstbe ment ilyen-olyan okok miatt és kicsit jegeltük az indulás időpontját, de no para Dorikám, előbb vagy utóbb betoppanunk 💓 Szóval ott lógott a levegőben egy repülőút és azt hiszem azt mindketten éreztük, hogy ha nem is az eredeti terv szerint, de mi frankón utazni fogunk még idén (már tavaly) valahova. És közben néhány hónapja ismét bekopogott hozzám a szokásos ódehiányziknekemthaiföld érzés és ezt minden tudatos hátsószándék nélkül jól meg is osztottam Pével...

Thaiföld...
Thaiföld a legcsodálatosabb plész evör. A mosolygós embereivel, a színes és mocskos utcáival, a folyton nyüzsgő és soha nem alvó városaival, a dagadt kóborkutyáival, a bazárok tucatjaival, az utcai árusok riksáiból non-stop hömpölygő szója illatával, a leírhatatlanul lenyűgöző tengerpartjaival, a fullasztó fülledtségével, a buja növényzetével és persze az öngyújtóval sterilizált bambusztetkók minden szépségével együtt. De az igazság az az, hogy a lelkem egy darabkája örökre a thaiok közé költözött. Azt ott hagytam akkor, már több is, mint négy évvel ezelőtt, közös életünk legmeghatározóbb és legcsodálatosabb 14 napjával együtt. Amikor landoltunk Bangkokban, emlékszem, azt mondta megérkezett. Hogy mi lehetett az az érzés, ami ezt előhozta benne, azóta sem tudom, de tudtam és láttam, hogy őszintén így gondolja 💕  Kinyílt, mint egy kis virág és imádta minden pillanatát. Mindenki barát volt, a kultúra lenyűgözte, a vallás magával ragadta, a színekbe beleszeretett, a szagok és a hangok pedig valahonnan nagyon ismerősek voltak számára. 14 nap a paradicsomban, csak így emlegettük és el sem hittük, hogy mindez velünk történik, de abban biztosak voltunk, hogy ide mi ketten - ha a fene fenét eszik is, de - visszajövünk. Ezzel az érzéssel búcsúztunk akkor Thaiföldtől, de a forgatókönyvírónk valami egészen mást gondolt erről....

A baleset után három dolgot tudtam biztosan. Az egyik ezek közül az volt, hogy visszamegyek Thaiföldre és végig járom a nászutunk helyszíneit.
2015. decemberében visszamentem. Két hetet adtam magamnak. Két hét és még egyszer végig járom minden fájdalmával és örömével együtt. Tudtam, hogy ez kell. Ez az egyetlen dolog, amit a lelkem kíván, mert találkoznunk kell ott valahol, bárhol is, de ott, azon a szent helyen, ahol Ő akkor megérkezett. Tudtam, hogy megtalálom, csak keresnem kell.... és Ő ott volt. Nyilván ott volt, nem is tudom miért kételkedtem benne előtte. Minden épületben, minden szoborban, minden színben és minden illatban, minden thai mosolyában, minden naplementében, a tenger hűs vízében, a finom lágy homokban, a thai viszki mámorában, a bambusztetkó tintájában, de mindenek előtt a gondolataimban. Minden percben és napszakban. Mikor a két hét letelt, P utánam utazott és éreztem, valami ott lezárult, de azt is, hogy ez valami nagyon szép újnak a kezdete is lesz egyben. Ehhez azonban újra végig kellett járnom az utunkat. Hogy miért? Egyszerűen néha csak jön az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy menned kell. És te mész, mert mintha a háztetőn sétáló hold zsinóron húzná maga után a szíved, pontosan úgy, ahogyan quimbyék ezt egyszer megénekelték. Szóval Te mész és csak mész, követed a láthatatlan képeket és a hang nélüli hangokat, azzal a bizonyossággal a szívedben, hogy jó az irány és hamarosan megérkezel....hát ilyen ez a zarándok szív 🙇

És ősszel újra rántottak egyet ezen a zsinóron és mi meg boldogan előre utaztunk gyorsan 6 órát az időben. Ezúttal Phuket-Koh Samui túra volt a terv, Ivi tesómékkal édes négyesben. Phuketen annak idején csak átutazóban jártunk, mert onnan indult a hajónk Phi phire, így túl sokat akkor nem láttunk belőle. Samuit pedig már régi vágyam volt megnézni, mert úgy tartják, lenyűgöző sziget. Ki gondolta volna? 😏
Így hát fél nap szédelgés után megpróbáltunk magunkhoz térni kicsit és a strandolás mellett annyi programot besűríteni, amennyit csak nem szégyelltünk, de a thai box még így is kimaradt idén, pedig nagy élmény és ha Thaiföldön jársz, illik elmenni egy jó meccsre.
Phuket egyébként nem az én szigetem. Túl turistás és helyenként már teljesen eltűntek az echte thai vonások. Egy alkalommal még a bankkártyámat is le akarták nyúlni, de P vehemenciája nagyon jó megoldásnak bizonyult az apró thai emberkékkel szemben 😇 persze ettől még nagyon élveztünk ott lenni és mezítláb keresztbe-kasul sétálni a nyüzsgő utcákon.
Na, de Samui....hát az mese 🙇 mondjuk már az profi, ahogyan eljutsz egyik szigetről a másikra. Itt minden le van szervezve kérem szépen, taxi, boat, bus, bus, boat, taxi. Ha nem vagy a helyzet magaslatán, akkor sem adnak el valószínűleg, ámbár találkoztunk egy magyar sráccal, akit felültettek egy tuktukra és bár egy helyre kellett volna megérkeznünk, őt az ellenkező irányba indították útjára....hát, remélem sok kerülőút létezik Surat Thaniból Phuketre 😂😂😂
Ami most egészen más volt, hogy igen sok magyar arccal találkoztunk rövidke ottlétünk alatt. Egy bandával szilveszter éjszaka jól össze is komáltunk, legalább akkora party arcok voltak, mint mi, ha nem nagyobbak, úgyhogy miután a tengerparton teljesen random összebandázsoltunk, meghívtak minket a kecójukba és végül reggelig együtt ráztuk a hátsónkat 🎆🎇🎉🎊
Körbe motoroztuk a szigetet, mert Thaiföldön papucsban motorozni kötelező, megnéztük az összes álló, fekvő, ülő, táncoló, mosolygó és mindenféléket csináló Buddhát, ami utunkba került, annyi zöldséget ettünk, amennyi belénk fért és persze annyit bazaraztunk, amennyi thai bahtot csak el lehetett bazározni. Kicsit kaptunk a tropical stormból is, de főleg csak az itthoniak aggoldalmai révén, mert szerencsére nem néztünk/olvastunk/hallgattunk itthoni híradásokat. Ha pedig nem jön egy üzenet a telefonomra, hogy törölték a január 3-i hajó járatunkat a monszun miatt és ezért nem indulunk vissza egy nappal korábban a phuketi reptérre - ami egyébként igencsak kalandosra sikerült, de ez legyen inkább P tollából - 😆 akkor nem tudjuk meg, hogy vihar van a biliben. Azt hallkan megjegyzem egyébként, hogy ez az egyik oka annak, hogy nincs nálunk bekötve semmilyen szolgáltató itthon. Nagyon szép és teljes életet lehet élni agymosós tévézés nélkül is, eskü 🙏, próbáljátok ki egyszer, hogy amikor hazamentek nem az az első, hogy a távirányító után nyúltok csak azért, hogy zizegjen valami a háttérben. És akkor garantáltan ilyenek lesztek => 😊, nem pedig ilyenek => 👽
Szóval Thaiföld remek hely, még akkor is, ha kicsit eszeveszett és zűrzavaros. Kicsit koszos, kicsit büdi, kicsit patkányos, de...….a caminon azt mondják az igazi veterán zarándokok, hogy ha egyszer rálépsz az útra és végig mész rajta, akkor nagy valószínűséggel egyszer még vissza fogsz menni. Ha visszamész és újra végig járod, akkor talán neki vágsz harmadjára is, de talán már soha többet. Viszont, ha ismét visszamész, ezúttal harmadjára, akkor az garantáltan nem az utolsó utad lesz, zarándokká válsz ízig-vérig és érzed majd, ahogyan húzzák a szívedet a zsinóron, neked pedig nincs mese, menned kell.........
Dear "Szmájlend", see you soon…… 💓🐭✈🚤🌈🌊🍜🍻