Futok

Az van, hogy futok. Ééén, aki lázadásból végig sétáltam annak idején a coopereket. Ééén, aki képes voltam havi bajt szimulálni, csak hogy ne kelljen a kötelező éves felmérőket lefutnom. Ééééén, aki legszívesebben elhánytam volna magam, ha csak a salakra kellett néznem, mert féltem, hogy ha ránézek, akkor futnom kell. Olyan ez, mint amikor a tanárnéni kérdez valamit, de minél inkább el akarod kerülni a tekintetét, annál inkább összeakad a tiéd az övével és holt biztos, hogy téged fog felszólítani, a választ pedig esélytelen, hogy tudod. Hát valami ilyesmit vártam sulis éveim során a salaktól is. Hogy majd magához vonszol és picsán rúg, hogy nosza Örzse, kocogjál csak pár kört. Egyébként mindenféle sportot előszeretettel űztem én, ami nyilvánvalóan futással járt együtt. Ha azt mondták kézizni, kosarazni, zsámolylabdázni (úúú erre emlékeztek mennyire nagy királyság volt?), röpizni, kiütőzni, sorversenyezni, focizni, akármit is kell csinálni, az elsők között voltam, aki sorakozott, de ahhh…...gyűlöltem az egész futás mizériát és azt is, aki erőltette. Óó Mariann, mennyire imádtalak és mégis mennyire utáltalak, amikor azt mondtad, hogy a gimitől fussunk ki a pályáig...hát nem is tudom, nem egészen 3-400 méter lehet? Pfffff…….😏
Erre idén januárban nagy ötletem támadt. Mivel kisPével egyébként is imádunk a gáton hesszelni és ő lazán felszántja oda-vissza háromszor a távot minden komolyabb erőfeszítés nélkül, a következőket találtam mondani a nagyPének: Te Pityusz! Fussunk! Lesz, ami lesz. Sanszos, hogy kb 22,8 méter után azt mondom, hogy baromi rossz ötlet volt és újra befejeztem egy életre futópályafutásom, de akkor is. Próbáljuk meg. Pityu nagy futó volt egyébként. Egyszer úgy gondolta elindul a maratoni távon is, de nem engedtem neki, tekintettel arra, hogy előtte fél évig 100 métert sem edzett, pedig amúgy meg tudta volna csinálni. Tudom. Ismerem. Nem ismeri a lehetetlent. Na, de ez a maraton végül nem játszott. Viszont járt rendszeresen futóversenyekre és tök ügyes volt.
Én meg😕.....én egyszer mondtam Misinek, hogy ha sikerül a szigorlatom fősulin, futok vele 2 km-t.....a szigorlatom sikerült. Majdnem főbe lőttem magam, hogy ilyen ígéretet tettem és megfogadtam, hogy soha, de soha többet egy métert sem. Én ezt utáloooooom!!!
Hát nem tudom volt-e rajtam kívül még egy ilyen ember a világon - nem hinném - de legalább futás iránti nemtetszésem mindig büszkén kinyilvánítottam és felvállaltam.
Na, de ezúttal még tervet is készítettünk. A nagy terv pedig úgy hangzott, hogy az idei pákász futamig lenyomom az 5 km-t 💪. Láttam P mosolyog a bajsza alatt, de én tudtam, amit tudtam és mondom hiába kuncogsz barátom, ennél több nekem fix, hogy nem fog menni és még ez is kérdéses...höhöhö 😝
Így történt, hogy valamikor január közepén, az idei tél leghidegebb hetei egyikén belecsaptunk a lecsóba és hóban, fagyban, esőben, szélben minden reggel, még sötétben kimentünk futni. Első alkalommal azt hiszem icipicivel több, mint 1 km-t futottunk. Óriási érzés volt, hogy nem adtam fel az ötödik lépés után. Hát mondom ez frankón jó. De, hogy ebből hogy lesz szeptemberre 5000 méter? Jó, jó, de azért annyira meg nem is jó. Viszont kisPével futni móka és kacagás, mert a kis pupák mindig ott ugrál a lábam előtt és kitúr a sávomból, aztán hol előre rohan és megkergeti a nyuszikat, hol lemarad és végig szaglássza az összes idegen kutyák által oldalba vizelt oszlopot, majd sprintben utánunk ered és újra átveszi a sávomat a kis genya 😆 hát imádom. Egyébként szerelmes vagyok a kutyámba, minden túlzás nélkül. Szerintem ez már nem is normális amúgy, de ettől még igaz 🙆💓🐕
Na, de ne kalandozzak el ennyire. Szóval ott tartottunk, hogy bő egy kilométerecske után nem igazán hittem azt el, hogy ebből bármi is megszülethet szeptember végére, de azért ha már ilyen frankón kiterveltem, akkor úgy voltam vele, hogy mégiscsak meg kellene ezt valahogyan valósítani. De aztán teltek a napok meg a hetek és fura módon elkezdtem élvezni ezt a buta futkosást. Picivel mindig megtoldottuk az előző távot és kb úgy féltávnál egészen könnyűnek kezdtem érezni magam minden alkalommal, függetlenül attól, hogy éppen hány km volt a terv. Még applikációt is töltöttem le magamnak, amiben Erős Antónia folyamatosan kommentálja a történteket. Eskü, hogy az ő hangja mond mindent.
És március 13-án csoda történt...…
Tádáááááámmmmmmm…..

Igen, igen, igen, ez itt én vagyok kérem szépen 🙋🙈🙉🙊
Ez a blog most nem az a blog, amikor "a lehetetlen nem létezik" téma boncolgatásába kezdek bele. Nooo, noooo….olyan már volt és még biztosan lesz is, most csak simán és röviden annyi, hogy k...vára meg lehet csinálni bármit, amit akarunk, szóval végülis akkor a lehetetlen nem létezik, ugye?
Mariann ofő, Zsuzsi futónagykövetasszony nagy nagy taps Nektek és köszönet 💜 kinek azért, mert erőltette, kinek azért, mert a futásmániájával mintát mutatott 😊
Ja és egy picit magamat is hátba veregetem, végülis egy kicsit én is hozzátettem 😉
Megígérem, hogy a következő bejegyzés most már tényleg a rotterdami stopoverünkről fog szólni, bizisten már készülőben van 🙏
Szumma szummárum fuss, buli, fuss 🏃💓🐕💪