Elmúlás...

2019. október 16.

Lassan öt éve már, hogy megéreztem milyen az elmúlás. Minden zsigeremben, minden porcikámban, a fejem búbjától egészen a kislábujjamig. Megmagyarázhatatlan érzés és nagyon idegen. Mintha a mellkasodban egy nagyon súlyos tömb lenne és nem akarna szűnni a nyomás. Mintha nagyon fájna odabent valami, de nem úgy, mint mikor lüktet a mellkasod futás után és nem úgy, mint mikor beleharapsz a fagyiba és jön az agyfagy és nem is úgy, mint amikor görcsöl az epéd és miután lokalizálod a kritikus pontot, amibe próbálsz lyukat vájni ökölbe szorított kezeddel masszírozás címszó alatt, miközben a másikkal eszeveszetten keresed a táskád mélyén a nospát s közben bevillan, hogy a kis gyógyszeres "mindentbele" neszesszert reggel kitetted a konyhapultra otthon....nem. Ez nem úgy fáj. Ez valami egészen más. Ez fáj, de nem úgy, hanem inkább mentálisan. De a szellemi fájdalom néha már olyan nagy, hogy fizikálisan is érzed. 

Én nem vagyok az a sírós fajta. Egyszerűen egy ideig nem jön. Tartom, tartogatom, amíg egyszer csak már szétfeszít odabent az epegörcsre hajazó lángolás és akkor hadd szóljon. Pontosan akkor, amikor eljött az ideje. De addig még nem jött el. Addig még csak táncolok valaminek a nagyon szélén. Olyan ez, mint a szakadék peremén egyensúlyozni. Leesel vagy sem, leesel vagy sem. Ha lenézel biztosan leesel, ha pedig az ég felé fordítod a tekinteted jobbára fent maradsz vagy talán olyan nagyon megszédülsz, hogy éppen az ránt majd le a mélységbe. De amíg csak ott táncolok annak a  valaminek a nagyon szélén, addig se nem fáj és se nem jó. Olyan üres az egész. Azon gondolkodom, mit kellene éreznem, vagy vajon hol van az a nyavalyás érzés, ami ott mélyen szunnyad és majd egyszer csak hirtelen előtör belőlem. Aztán megtörténik....

1. Fenn maradsz: Kaptam azt a képességet odafentről, hogy nagyon erős a hátam. Ha 2 kilót nyom a zsákom azt játszva elviszem. Ha 200 van belepakolva, azt is cipelem. Klasszul. Ügyesen. Egy darabig....

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egyszerűen vannak dolgok, amik már nem érintenek meg. Gondolom ilyenkor. Nem érzek velük kapcsolatban semmit. Gondolom ezt is ilyenkor. Tényleg semmit. Még mindig gondolom. Talán mások szemében ez érzéketlenségnek tűnhet, ám nem az. Ezt sosem gondolom, de valóban így van. Ilyenkor Pének szegezem a kérdést. 

- Szerinted érzéketlen vagyok? 

- Nem. Nem vagy az. 

- Szerintem sem. 

Az esetek többségében azzal vígasztalom magam, hogy az élet megkeményített és ez tök normális dolog. Ilyenkor még rendre meg vagyok győződve róla, hogy kemény vagyok és simán viszem a kétszáz kilós pakkot Rómáig és vissza. Gyalog. 

2. Leesel: Nincs visszaút. Lezuhantál. Minden szétesik. Te magad is. Végtagjaid, mint a rongybabának, szanaszét hevernek körülötted mindenhol a földön. Nincs kép és nincs hang. Nincs alternatíva. Nincs jó vagy rossz döntés. Nincs út és nincs kiút. Hogy teherbíró képességed volt-e előtte az itt már édes mindegy, mert a becsapódásnak köszönhetően tested apró darabokra hullott szét és a mindent elbíró hátad valahol a lábujjaid körül hever. 

Ha most lenne visszajátszás gomb, akkor azt mondanám tekerjünk vissza a valaminek a nagyon szélén való táncolás első pillanatához. 

Oké. Szóval ne nézz le, mert akkor biztosan leesel és nincs is ott semmi a mélységben, ami annyira vonzó lenne. Felfelé se nézz, mert majdnem biztos, hogy akkor beleszédülsz a látványba és egyébként sem biztos, hogy állandóan emelt fővel kell járnod. Tudod mit? Nézz előre. Igen. Benne van, hogy így sem megy majd az egyensúlyozás, de több, mint valószínű, hogy sikerülni fog és el tudsz táncolni a biztonságos helyig. Oda, ahol már nincs szakadék. Csak adj időt magadnak. Akkor fogsz odaérni, amikor már eljött az ideje. Lehet, hogy ez se nem jó és nem is rossz, de talán pont ennek van itt az ideje. Az ürességnek. Nem kell cipelned a zsákokat és főleg nem a mások holmiját. Elég a sajátod. A túl sok súly - bármit is kaptál te odafentről - csak hirtelen lerántana egy rossz mozdulatnál. Nézz előre, sose bámuld a földet, néha fordítsd a tekinteted az ég felé, a megoldások is onnan jönnek, de nem kell, hogy állandóan tátott szájjal a fentieket bámuld. Ők úgyis mindig rajtad tartják majd a szemüket... 

Szóval ott táncoltam a szakadék szélén és éreztem, hogy üres vagyok. Sírni nem tudok vagy tán nem is akarok. Pedig tudom, hogy félek és azt is, hogy a legjobb megoldás mégis csak az volna. Ha más nem, enyhül a szorítás a mellkasban. Tudjátok. Az a nem fizikális, hanem mentális. Aztán egyszer csak jött, egyszerre mind a 200 kiló.....és elsirattam. 93 év egy apró urnában. Egy erős, mosolygós és örökmozgó apa, nagypapa, dédi.....remélem a harmónikás kislány átkísért a kapudon ❤