Indokolatlanul és szüntelenül, minden este, amikor a felhők is engedik, bámulom a holdat. Mintha csak várnék tőle bármi fajta megerősítést azzal kapcsolatban, hogy helyes az elképzelés, ami épp akkor sejlett fel keszekusza gondolatokkal töltött kis agyamban. Aztán minden hajnalban, mert kiskakas vagyok és rendre olyankor nyitom ki a szemem, amikor a csillagok még egészen kivehetőek a hatalmas égbolton, olyankor is várom a visszajelzést vagy legalábbis valamiféle útmutatást, hogy Erzsa, ez így frankón jó lesz vagy frankón nem lesz az. És van, mikor csak simán ácsingózom és arra vágyom, hogy valaki tüstént repítsen fel oda, hogy láblógázva nézhessem mi történik éppen odalent. Odalent, mesevilágban. Odalent, horrorvilágban. Odalent, ahol helye van fájdalomnak, vérnek, háborúnak, fájdalomnak, gyűlöletnek, hazugságnak, ármánykodásnak, fájdalomnak, rosszindulatnak, csalódásnak, sírásnak, fájdalomnak.
De ugyanebben a világban helyet kapott a boldogság, az élet, a béke, a boldogság, a szeretet, az igazság, a jóindulat, az empátia, a boldogság, a beteljesedés, a nevetés, a mosoly, a boldogság, a barátság, az örömkönnyek, a boldogság, a türelem, a boldogság, a harmónia, a boldogság.
Amikor a holdon csücsülve lenézek erre a fura kettős világra, akkor rendre, minden alkalommal látok egy kislányt, aki őszintén az érzelmeinek él. Sokáig azt gondolta, hogy ez nem helyes. Sokkal jobb volna elnyomni, kiírtani, elpusztítani minden klassz gondolatot magából, mert ezeknek bizony nincsen helye sem bent, sem kint. De horrorvilágban rémes dolgok történnek, és a kislányban óriási űr keletkezett. Ez a légüres tér egyszer csak elkezdett megtelni fájdalommal, csalódással, sírással, gyűlölettel, vérrel és vad háborúval. Telis tele lett horrorbuborékokkal...a bubik közé pedig víz csordult. Temérdek víz. A kislány tüdeje megtelt vele és csak egyetlen dolog jutott eszébe. Egy oxigénpalack. Ami segíthet neki a túlélésben....tudta, hogy ez nem lehet végleges megoldás, mert előbb vagy utóbb kiürül az az elátkozott palack és áltathatná magát, a történet vége már tökre meg van írva. Nem fogja túlélni.
De akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén észrevette, ha egy icipicit felemeli a fejét, akkor levegőhöz juthat. És akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén felemelte a fejét, felnézett a holdra, régi jó spanjára, mintha csak valamiféle visszaigazolást várna tőle keszekusza gondolataival kapcsolatban és akkor, ott, a fuldoklás kellős közepén, hold cimborája a horrorbuborékokat egymás után kipukkantotta és helyükre gyönyörű, színes mesebuborékokat varázsolt. A tüdeje kiürült a víztől és újra levegőhöz jutott. Továbbra is kitartóan bámulta legeslegjobb jó barátját, holdat, és addig filózott, míg végül arra jutott, hogy talán mégsem olyan rossz dolog szabadjára engedni magából azt, ami utat akar törni magának.
H: - Engedd el...
B: - De mit?
H: - Hiszen pontosan tudod....
B: - Talán sejtem.
H: - Akkor legyél bátor és tedd meg. Sokkal nagyobb bátorságra vall, ha megteszed, mintha sunyin lapítanál, becsapnád saját magadat és a körülötted élőket is, és már megint nem engednéd meg magadnak a boldog életet.
B: - Hmmm....tudod Hold, nagyon különös életem van. Ha filmet készítenének belőle, akkor biztosan nem lehetne ráhúzni egyetlen kategóriát sem. Kicsit vígjáték, kicsivel több horror, sok romantika és nagyon sok dráma. Különös, nagyon különös élet ez, tudod?!
H: - Tudom. És te is tudod mit kell tenned. Fájni fog, nagyon fog fájni. Kicsit majd bele is fogsz halni, talán többször is. De légy bátor, én mindig itt leszek neked, ha elakadnál és megvilágítom az utadat és megtöltöm értelemmel a keszekusza gondolataidat.
B: - Hát jól van, akkor indulok. Tudod Hold, meg kell másznom azt a hatalmas hófödte hegyet ott a messzi távolban, mert azt beszélik ott van mesevilág kapuja. Kicsit félek, mert nagyon sötét van az úton és én semmit sem látok igazán.
H: - Indulj, világítom az utadat...
