Budapest, vasárnap a tűzijáték előtti nap, hosszú hétvége. Szóval mindenkinek nagyon sürgős, hogy odaérjen valahová, vagy megmutassa mennyire jó sofőr és különben is, mit keresek én az útjában. Igaz, mit is keresek Bp-n? Pontosabban Budakalászon, ha nem tévedek. B egyik főiskolás barátnője babát vár és náluk szokás szinte minden adandó alkalommal összejönni és meglepni egymást. Most B sem mondott nemet és kért, hogy menjek vele, mert nem szeretne egyedül vezetni. Jó, úgyis csak megyünk és jövünk. Persze ahogy megérkeztünk az éhség nagy erőkkel ostromolt. Kerestem is egy barátságos kebabost. Jó választás volt, csak az úton (már megint) valakit sikerült feltartanom halaszthatatlan dolgában. Ahogy a suzuki mellém ért szemrehányó pillantással akarta velem tudatni a sofőrje, hogy, mit képzelek én, mert igaz, hogy, 50 a megengedett de mégiscsak nyomhatnám a gázpedált. Vicces volt ahogy púposkodott. Na mindegy is vissza a kebabhoz. Nagyon finom, legközelebb is fogok itt enni ha erre járok. A meleg ellenére azt gondolom jó ha ott eszem meg ahol megcsinálták. Az ablak melletti étkezőmből pont kiláttam az utcára. Ott egy rosszul öltözött bácsi vánszorgott el és megállt pihenni az ablak előtt. Feltehetőleg hajléktalan, de nem az alkoholisták táborát szaporítja. Pakolászik ott, egyszer csak mellé lép egy srác és letesz a párkányra valamit, majd továbbmegy. A bácsi először nem is tudja mi történt, benéz a kirakaton. Lenyúl azért amit kapott és megnézi pontosan mi az. 200 Ft-osok voltak. Nem kérte és nem volt ideje megköszönni sem, de biztosan szüksége volt rá, ahogy annak a srácnak pedig nem aki adta. Gyors körbenéz a bácsi, megtalálta a fiút, aki épp szállt be az autójába és felénk indult tovább. Integetett neki és a szájáról olvashatóan megköszönte a nem várt adományt. Ebéd mellé ez a kis jelenet nagyon meghatott és úgy gondolom sokkal inkább ezeket kell észrevegyem mint a bosszantó suzukisokat. Az ebédlőből visszajövet persze találkoztam még 2 fontoskodó sofőrrel, de még annyira sem húztam magam rajta mint korábban. Hisz ahogy senkinek úgy nekem sincs szükségem bosszankodásra, sokkal inkább azokra a pillanatokra amiket ebéd közben tapasztaltam.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése