Angyal

Van egy képem rólad. Ott ülsz minden fának az egyik ágán, ami mellett valaha is elhaladtam az elmúlt 5 év alatt. Ott ülsz fent, lóbálod a lábadat és a hófehér szárnyad a bokádat érinti minden egyes hátra lendítésnél. Gondtalan vagy és gyönyörű. Nem mérgelődsz már semmin. Nem szorítanak a határidők, nem hívogatnak a megrendelők és nem kínoz már semmi sem ott legbelül, ahogy sokszor tette. Titkon lesed minden léptünket és amikor úgy látod, hogy segítségre van szükségünk, akkor leereszkedsz a fáról és megsimítod mindkét kezeddel az arcunkat. Mi ilyenkor azt gondoljuk, hogy a napsugarak cirógatják a pofinkat vagy a feltámadó szellő suhintotta meg, de igazán, mélyen, legbelül pontosan tudjuk, hogy olyankor itt vagy velünk.
5 év. Minden évben eljön ez a nap. A köztudatban annak a napja, amikor a férfiak virágot visznek a szerelmüknek, az anyukájuknak, a kislányuknak, a lánytestvéreiknek, jobb helyeken a családban élő valamennyi nő rokonuknak és ismerősüknek. Képzeld, újabban már a boltokban is egy szál virággal köszöntik a nőket. Így volt ez ma is, amikor elmentem a szokásos mécses beszerző utamra. A pénztárnál görcsbe rándult gyomorral kívántam nagyon, de nagyon, hogy valaki éppen akkor érjen oda a virágos legényhez, amikor én is, így észrevétlenül el tudnék suhanni mellette és megkímélhetném magamat ettől az egésztől. Nem sikerült. De jól nevelt vagyok, elfogadtam és  megköszöntem szépen. Rád gondoltam. Azt gondoltam biztosan tőled kaptam. Pontosan úgy, ahogyan 5 évvel ezelőtt, talán még órára és percre is pontosan akkor, mint az ismeretlen virágos legénytől. Az én utolsó lila virágom tőled. Tudtad, hogy azóta a lila a kedvencem? Na meg a narancssárga. A narancssárga Te vagy, a lila pedig én. Mi vagyunk. Nagyon sokáig gondozgattam őt, dehát tudod, én nagyon rossz kis kertész leány voltam mindig is, Te voltál a botanikus kettőnk közül. Aztán amikor elköltöztem, akkor elvittem anyához, hogy kiültesse a kis kertjébe, de bármennyire is szerettük volna, nem élte túl az évet az én lila virágom. Sírtam. Pedig nem szoktam. Tudod, hogy nem vagyok egy sírós fajta. Csak amikor már nehezen jön a levegő, akkor tudom, hogy nincs mese, ki kell engednem. De tudom, hogy tudod. Így volt ez az elmúlt 5 évben is. Nem sokszor engedtem ki, marhára erős voltam és most talán még erősebb is. Amikor Finisterrébe értem és a világ végén megtaláltam a kislányt odabent, na akkor voltam csak igazán erős. Aztán az évek során, valahol elhagytam a kislány lelkéből egy darabot és újra el kellett sétálnom a világ végére, de ezúttal már nem voltam egyedül. Tudom, hogy először sem, én pontosan tudom, hogy ott battyogtál mellettem minden másodpercben és azt is tudom, hogy néha még a pakkomat is Te cipelted. Máskülönben biztosan elhalt volna az összes ideg a vállamban. Néhány egyébként biztosan elhalt, mert azóta sem érzek semmit ezeken a helyeken, de igazából nem bánom, mert ez is mindig emlékeztetni fog arra, hogy a kislány szép lelkéből elhagyni egyetlen darabot sem szabad.

Olyan sok minden történt azóta, tudod? Tudom, hogy tudod. Sokat utaztam, világot láttam, visszamentem Thaiföldre és eljutottam végre Ibizára, ahogy együtt elterveztük. Visszaültem az iskolapadba, rengeteg új barátot szereztem, nagyon sokat elveszítettem, de tudom, hogy ez is rendjén van így. Pofára estem nagyon sokszor, de valahogyan mindig összekapargattam magam a padlóról. Ha nem én, akkor P biztosan. Sokat mérgelődtem és haragudtam, Rád is, nagyon sokat. Hibáztattalak, amiért itt hagytál. Haragudtam Rád, őszintén, szívből, amiért nem gondoltál rám akkor, pontosan 5 évvel ezelőtt. Azt gondoltam önző vagy és magaddal kellett volna vinned engem is. Aztán megnyugodott a szívem és megbocsájtottam mindenért, ahogyan Te is nekem. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor ezt megtetted. Aznap éjjel sok-sok hónap kihagyás után újra álmodtam Veled és akkor éjszaka pont azzal a szeretettel öleltél át a nagy szárnyaiddal, mint 5 évvel ezelőtt, amikor elköszöntünk egymástól a Bajcsy 21/3. alatt. Ez az utolsó képem rólad. Ott még nem volt szárnyad, csak hatalmas mosolyod. Azt mondtad utánunk jössz motorral, ha ilyen szép idő marad. Ilyen szép idő maradt...

Én annyiszor akartam utánad menni és Veled lenni az idők végezetéig. Nem tudom a mennyországban ezt hogyan méritek vagy egyáltalán van-e ott idő, mint olyan. Őszintén remélem, hogy nincs, mert akkor sosem kell majd rohanni, ha egyszer eljön az idő. Micsoda ellentmondás ez, nem igaz? Ha eljön az idő, akkor majd megszűnik az idő. Hmmm…furákat gondolunk mi emberek, itt lenn.
Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Rád. Van, amikor folyton eszemben vagy és vannak napok, hogy csak kevesebbet, de nincs az évnek olyan napja, hogy valamiről ne jutnál eszembe.
Ott vagy mindenben, ahogyan Thaiföldön is ott voltál az utolsó füstölő illatában is.
Ma, ahogyan minden nap az utóbbi időben, hajnalban keltem, az első kismadarakkal. Kint ültem az erkélyen és hallgattam a csivitelést. Volt egy pillanat, amikor semmilyen más zajforrás nem vegyült az éneklésbe. Annyira tökéletes volt. Aztán feljöttek a felhők mögött a nap első sugarai és kivittem magammal Pablit a gátra. Hideg volt, de épp csak olyan kellemesen csípte az arcomat a hűs levegő. Néha futásnak eredtem vele együtt, mert a bokám szokás szerint kilógott a naci és a dorkó között. Aztán megint megálltam egy picit. Láttunk egy egész bambi családot és megszámlálhatatlan nyuszit. Most kispé nem eredt a nyomukba, pedig a múltkor a frászt hozta rám egy ilyen akciójával. Elindult egyenesen az úttest felé, egy nyúl úr után, én pedig utána, miközben majdnem elhagytam még a cipőmet is. Mulatságos látvány lehettem, ahogyan torkom szakadtából sikítozva - ordibálva, a szántóföldön keresztül loholok a nagy fehér ördög kutyám után, nulla eséllyel arra, hogy esetleg utol is érhetem. Nagy mák, hogy a nyuszi még gyorsabb volt, így ez a kis mocsok egyszer csak visszafordult. Pabli...egy kis szemétláda. Egy imádni való szemétláda. Azt kérdezte tőlem valaki az elmúlt napokban, hogy ugye megbántam, hogy kutyám lett. Szívem szerint nem is válaszoltam volna erre az állatságra, de végül a tisztesség úgy hozta, hogy mégis csak megtettem.
Azt válaszoltam neki, hogy életem legjobb döntése volt Pablo. Annyi szeretetet kaptam tőle az elmúlt másfél évünk alatt, amennyit még soha, senkitől. Nevör. Bizton állítom, hogy Ő a legjobb dolog az életemben.
Tudod néha azt gondolom, hogy Tőled kaptam, sőt néha azt is, hogy a lelked egy darabkája ott van az Ő kis testében. Ördivel nagy cimborák ám, imádják egymást, a yin és a yang. De biztosan tudod ezt is.
Tudod sokszor szeretnék rólad beszélni másokkal, de nem tudok. Félnek vagy nem tudják, hogy hogyan is tudnánk. Pedig olyan egyszerű lenne. Csak természetesen, mindenféle erőlködés nélkül. Néha, amikor megemlítelek, akkor ijedten vagy néha könnyes szemmel néznek rám az emberek, de én nem haragszom ezért. Én elfogadtam, hogy sok embernek tabu ez a téma, meg azt is, hogy néha furán néznek rám emiatt.
De én beszélek Rólad és gondolok Rád, szólítalak a neveden és mesélek Neked sokat. Mert Te így élsz bennem és körülöttem tovább.
Ma reggel pedig eldöntöttem, hogy sokat fogok mosolyogni, még akkor is, ha nehezemre esik, mert ma nem a könnyeimmel akarok Rád emlékezni, hanem a jókedvemmel.
Pontosan 5 évvel ezelőtt, azon a vasárnapon elveszítettem az életem értelmét. Akkor Veled együtt a mosolyomat és a jókedvemet is. Viszont Te ott ültél a fa tetején, a harmadik ágon, lóbáltad a lábad, hófehér szárnyaid súrolták a bokádat minden egyes hátra lendítésnél. Két kezeddel megfogtad az arcomat, megsimogattad. Én azt hittem a nap vagy a lágy szellő cirógat, de már tudom, hogy Te voltál az és azt is, hogy eljön az idő, amikor újra találkozunk, de addig még nagyon sok dolgom van ebben a földi pokolban. Úgyhogy kérlek, hogy maradj mindig a legközelebbi fa egyik ágán és ne veszíts soha szem elől. Ígérem, hogy én sem foglak Téged.

Ezt a blogot ajánlom mindenkinek, aki élete során elveszített már egy darabot a lelkéből. Azoknak, akik nem mernek beszélni az angyalok közé költözött szeretteikről és azoknak, akik úgy érzik, hogy az elmúlás tabu téma. Azoknak, akik gyászolnak, azoknak akik valaha gyászoltak és azoknak is, akik úgy döntöttek, hogy egy életen keresztül gyászolni fognak. Azoknak, akik hisznek, azoknak, akik nem és azoknak, akik szeretnének hinni.

"A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem."

/ Szent Ágoston /