Néha egyáltalán nem az történik velünk, amit előre eltervezünk. Kigondoljuk milyen jó volna...és mennyire csodás lenne....aztán, hogy ó, de állati jó lesz majd nekünk. Végül meg placcs….olyan elemi erővel csapódunk a betonba, hogy végtagjaink szétzúzódva terülnek szerte széjjel körülöttünk.
Az élet mostanában rohanós. Nagyon. Néha úgy érzem nincs idő semmire sem, aminek vadul hangot is adok. Talán éppen ez az oka annak, hogy munkaszüneti nap hajnalán, már 4-kor fent kukorékolok, ahelyett, hogy vígan húznám a lóbőrt. Éppen úgy, mint most. Pé még a hálóban, én meg a nappaliban pötyögök. Lehetőleg úgy, hogy véletlenül se rezzenjen fel egy hangosabb billentyű csapásra vagy nem túl fiatal laptopom zörgő hangjára. A kisebbik Pé - aki fehér és szőrös, és óriás kutyává cseperedett az elmúlt egy év alatt - meg égnek csapott pacskerrel, hangosan horkol a kanapén. Kicsit büdi és már nagyon is égető lenne egy újabb fürdés. De hát nincs idő, ugye...szerda hajnalban meg nyilvánvalóan nem verhetem fel legszebb álmából, hogy pancsoljunk. Nem, nem. Az legyen az én bajom, hogy nincs időm.
Aztán felnézek a könyvespolcra és sóvárgom a bele nem lapozott könyvek után és ezt a fajta éhségem meg megpróbálom csillapítani azzal, hogy minél több könyvcímet szedek össze a nagyvilágból, hogy aztán a jó hosszúnak ígérkező karácsonyi szünetben semmi mást ne csinálhassak, csak egy plédbe csavarodva, az olvasós székemben, egy jó tejes kávé mellett kiolvassam az összes betűt a lapokról, hogy aztán üresen tátongjanak tovább azok a fránya könyvek.
Szóval most az van, hogy napi 8 óra odalent és utána minden, ami kineziológia meg kölykök, idefent. Kicsit húzós, de most így kell lennie és nem para, hiszen ezen is túl leszünk majd egyszer. Egyébként jó, szeretem és élvezem a pörgést. Egy darabig. Mert aztán jön a feszített tempó és egyszer csak azt veszem észre, hogy szivárvány színem kezd fakulni és a kislány odabent nem mosolyog eleget, pedig hát amúgy vigyorgós és jókedvű mindig...végül aztán döntök. Jó, akkor hát ez is van valamiért. És jön a jól bevált módszer, húzzunk angyalkártyát, ez eddig is bevált és még akkor is használ, ha nem mindig akarok szembenézni a valósággal. Végülis ők azt is megmondták, hogy gyerekek mindenek felett és tökre igazuk lett. Úgyhogy kártya. Húzás. Megmondta. Átmeneti nehéz időszak, ő majd segít. Hát jó. Akkor sürgetve elsiratom kellően megélt legújabb érzelmeimet, kievickélek az önsajnálatból és egy kisebb virtuális sallerrel visszakáózom magam a valóságba. Megrázom magam és gyorsan elmegyek megkeresni színskálámról elvesztett árnyalataimat. Ha megvannak, ígérem megosztom veletek, aljas módon elhanyagolt blogomon keresztül.
